D. hazaért végre. A ház ahol anyjával, mostohaapjával, meg apja első házasságából származó húgával élt, B. keleti, egyik leghangulatosabb kertvárosának utcájában volt. Aprilis eleje volt: nyíltak a virágok, mályvarózsabokrok nyitogatták fehér és lila szirmú virágaikat. D.-t ez a legkevésbé sem érdekelte. Most pedig főleg nem.

A ház, amely előtt kezét a kapu-leolvasóra illesztette, hogy tenyérvénáinak képét a ház-szerver összevesse adatbázisában szereplő tegnapi és 664 korábbi belépési mintájával, és autentikáció eredményét közvetítse a Polgári Védelem rendszerei felé, nemrég lett nagymértékben felújítva. Valamivel több mint egy éve költöztek be és laktak benne. Nappal, a ház, a stílus-adatbázisban lévő fényviszony-referenciáknak megfelelően a tejeskávészín sokféle árnyalatát volt képes felvenni; éjszaka a fehér legmegfelelőbb árnyalata derengett ki a normannfenyők mögül, visszatükrözve a telihold fényét. Önjavító és öntisztító vakolat-burkolta alatt vastag hőszigetelés, és a házfal hőmérsékletét automatikusan szabályozni képes klímatizálórendszer hűtőfolyadékkal töltött kapilláris csövei voltak megtalálhatók. Az ablakok mindegyike egy vagyont ért ebben a szegényedő és felmelegedés katasztrófáitól sújtott világban. Üvegre növesztett energiatermelő réteggel és ugyancsak nanoréteg vékonyságú kijelzővel volt mindegyik felszerelve, hogy egyszerre teremtsék meg felületeiken a legutolsó divatszínek és formák segítségével az anyagi luxus és a középosztályi, pár órája már és majd néhány hétre érvényes, egyénien egyforma divat ablak-kijelzőre tehető tökélyét és hangulatát. A tetőszerkezetet vékonyrétegű, de ennek ellenére csúcsteljesítményű napelemcellák alkották teljes egészében, és ezek üvegfelületén is a ház-szerver által működtetett, házstílus-szoftverek által generált, kép volt mindig megtalálható. Ma, ezen a hangulatos, lassan naplementébe olvadó április eleji vasárnap délutánon a háztető, a fényviszonyokra tekintettel barnásvörös színű, régies stílusú angol zsindelyt formázott.

Ahogy D. a kaputól a házuk felé vezető járdára tette energiatárolós, járásaktív-interfészes, és futás-szuszpenzoros cipőbe bújtatott, amúgy egyébként futáshoz sosem igénybe vett lábát, a cipő komputere 2048 karakteres, AES-1024 algoritmussal kódolt járáskarakterisztika-azonosítójával újra autentikálta személyét; ezután ruházati, külső testi, szervi és neurális szenzorjainak eseménynapló-bejegyzései alapján a ház-szerver felkészült érkezésére, és üdvözlésére. D. nem kifejezetten volt üdvözlésre kész hangulatban: arra, hogy a kibaszott háznagygép semmitmondó faszságait hallgassa, meg kivetített kép-játékát nézze majd az előszobában, meg engedje, hogy a szerver a „Serdüléssegítő”, meg a „Gyógyító Nyugalom Fiataloknak” szoftverek futtatását indítsa el a neurál-integrált nanokomputerén – párhuzamosan rögzítve ennek tényét az Egészségbiztonsági Hatóság számítógéprendszerében.

D. alacsony, kopaszra borotvált fejű, vékony, átlagos kamasz volt: arcának jellegtelenségét a kiéltség korai, de már vele eggyé váló ráncai, meg lényének az életuntságból, a kikényszerített számítógépies fegyelem frusztrációjából, és erre válaszul kinőtt élet-dühből összedrótozott szürke sötétsége határozták meg. Illetve a nyakának bőre alatti elsődleges neurális implantjának négyzete, amelynek a felette lévő egységesített érintőkonnektor- és antenna-tetoválása egy tőrt ábrázolt, a markolata volt a nyakán, a pengéje pedig végigfutva a karján volt látható. Legjobb haverja igazán bevállalós volt: az ő esetében agyának bal oldali halántéklebenyéhez implantált neurális komputerének nyaka bőrén látható transzmittere horogkeresztet formázott. Igazán sajnálta, hogy nem verhet pofán néhány megbotránkozó tekintetű, múltba révedő, dühítően ártalmatlan öregasszonyt, meg egy pár vén, remegő kezű, járássegítő-szuszpenzoros majmot, mert az Etikai Hatóság szemimplantján keresztül látná a dolgot, és nem volna egyszerű a frissen fejlesztett, BASH-stimulált izmok által elősegített, a rátelepedett dögunalomból pillanatra felszabadító csontrepesztő ütés következményeit elsimítani. A horogkereszt-csatlakozójához tartozott egy neki írt app is: ez hivatalos rendszerekben sima, veszélytelen római keresztté változtatta a konnektor-tetoválása képét.

Azért D. is igazán divatos volt minden tekintetben: anyjáék szerették, és ezért szeretetük egyértelmű kifejezése gyanánt mindig megvették neki a megfelelő, azaz legutolsó szerelést. Minden felsőruhája: pólója, kabátja és nadrágja kivetítős volt, illetve jutott pénz arra is, hogy alá megcsináltassa a pulóvert. Ezért eleinte ugattak, főleg az apja, de aztán D. egyszerű megoldást választott: elment, és mire három óra múlva visszajött, kompletten és fájdalommentesen nyomtatva: új módon, fájdalommentesen tetoválva rajta volt a jelenet a hátán, amikor Minamoto no Josicune legyőzte Benkei-t a kiotói Godzsó hídon. Plusz mindkét oldalán - Josicune és Benkei csatáját keretezendő - két sárkány, bőrbe varrtan, vágyakozva megtestesítve az egységet; ha máshogy nem, így elbitorolva azt, ami benne nincs és nem lehet meg ebben az érában. Az egyéniség és önállóság hatalmát, a jelen valódi mély meglélésének szellemét és bölcsességét. Meg egy véresre vert kurvát kikötözve hatalmas faszával baszó szárnyas démon a mellkasára is feltetetett, a miheztartás végett, egyik legfontosabb értékként. Igaz a szamuráj-történet némileg torzítva került D. nemes testére, mivel Josicune nem fejezte le Benkei-t, de a vele egyívású haverjai számára ez úgysem számított. D. viszont arra gondolt már jó ideje, egyre jobban fészkelte bele magát a gondolat, hogy szeretne valakit megkínozni, netán kínokkal kipusztítani ebből a rohadt és kibaszott kényelemes, kijelzőkkel, meg mesterséges intelligenciákkal telibe kúrt világból, ahol élt. A csöndes, virágok borította előkertek, a tapintható luxus és beérkezettség házakat formázó emlékműveinek egymásutánjából álló utcából indulva egy killing spree-t; és ez a jelenet a hátán ennek jó szimbóluma volt - noha ezüstkanállal a szájában születve, a legújabb és legmeredekebb implantokkal ellátva momentán győztesnek érezhette magát. Apja fizette, az implantjait, meg tölteteket és bio-appokat hozzá, és viszonylag kevéssé ugatott bele az életébe. Hordta haza a pénzt, ami maradéktalanul elment az augmentált felső-középosztályi lét luxus-identitás univerzumának középpontjában lévő épp divatos csillogó fétisek azonnali megszerzésére. De D. már kurvára unta apja morgását, hogy nem lesz belőle semmi; meg anyja kérlelését, hogy javuljon meg, ne tegye tönkre az életét; és különösen azt, hogy anyja néha megsimította a fejét vagy a karját: rá tudott volna ekkor ütni, visszafogta magát, de egyre kevésbé sikerült visszafognia magát.

D. kinyitotta a kertkaput, belépett, majd visszafelé rúgott rá jól begyakoroltan egy kibaszott nagyot, ahogy dühe és tehetetlensége elemésztően ráborult megint a hazaérkezéstől: a kapu kerítésoszlopokat rázó döndüléssel bevágódott. Nem látta a polgáriak utcában alacsonyan repülő megfigyelődrónját a közelben, ezért lett ilyen bátor. Noha a kapu szervomotorjai automatikusan bezárták volna utána, hagy hallják odafent a barmok, hogy hazaérkezett, és kivételesen nem csak borzasztóan szar a hangulata, hanem annál rosszabb. Mint az év szinte minden napján, amikor nem nyomta tökig az engedélyezett bárhol kapható és tiltott fokozókat, meg a lassítókat, és a hangulat-beállítókat, meg a levezetőket; az összes vegykoktélt, amire rákapott már vagy három-négy éve, amivel, kiégett, egyszerre értetlenül fiatal és végletekig csömörlött öreg lelkének sokat próbált neuronjait öntözgetni volt kénytelen. Vagy azért, mert nem kapott valamit, ami divatos és felvágásra alkalmas, vagy egyszerűen csak esett az eső, vagy sütött a nap, fújt a szél, vagy szélcsend volt. A döndülés, ez az entreé, most is az egekbe lőtte az adrenalinját (azonnal frissülő diagramját már látta is a látóterének bal sarkában, ha akarta, mennyi volt ma a csúcs / másodperc, ebben is versenyben voltak a haverjaival, és az egész világgal), de nem emelte le róla a sehonnan sehová sem tartás szürke leplét. Kivéve most. Az okosság a táskájában volt, és szája csúfondáros és disszonáns, pengeéles vigyorra húzódott.

Sétáját a házuk felé a járdán folytatta. Színpadiasan harákolt, felgyűjtötte, ami az utcán előbb eldobott csikk eredményeként gyűlt a torkában, majd beleköpött egy hatalmasat apjának az előkert tavacskában kivirágzott lótuszának közepébe. Abszolút max-os, 100 pontos volt a köpés: az íve „bebüntetett” és a hangja „wooo++++++!”, szóval perfekt volt, és a célpont is különösen sokat: 5 gyémántkoronás bónuszt, és 2500 kreditet ért a Ki Tudja Ma a Legkomolyabb Helyre Kikúrni A Turhát vetélkedőn, amelynek állása úgyszintén látómezejének sarkán látszott, mivel épp arra váltott. Az eseményről automatikusan, szeme által készült önvideo már töltődött is fel: ketten meg már nézték is. Feljöttem a 13. helyre, de ez mind semmi, ami még ma felmegy innen, hogy nézhessétek, pitiáner fasszopók! Felröhögött: önmagát is kigúnyoló, káráló, keserédes hangon. Nem akarta most betetőzésként kiszaggatni onnan az ártatlan rózsaszín virágot, a vízből, ahonnan kihajtott a tavacska mélységéből, a zöld levelek közül, az iszapból. De majd mindennek eljön az ideje. Nem kell már sokat várnia.

A bejárati ajtó régimódi, stílusos, antikolt rézkilincsére tette a kezét, és egy pillanatra visszahőkölt. Életunt gonoszsága, amely már élet-maszkként egyre mélyülő ráncokba kezdett ivódni arcán, átadta helyét tartózkodó-érzékeny kisfiús bizonytalanságnak és félelemnek. De ez csak egy szemhunyásnyi idő volt: D. tekintete megmerevedett, látómezejébe hozta a tárolói tartalmát és beküldött a testének és tudatának megzabolázását biztosító ringbe 2mg standard EX3-at, a G. gyógyszergyár sikertermékét, és mellé SPC99 v3.1-et 0,5mg-ot, az M. Pharmaceuticals-tól, a neurális processzora által biztosított látótér-vezérlőpulton, hogy testét és lelkét pontosan a megfelelően örömteli irányba kalibrálja. Azonnal jobban lett a speciálisan módosított szintetikus endorfintól, meg a vizuális érzékelést turbózó kísérőanyagtól: mint egy régi fénykép-manipuláló szoftver végtelenül valóságos effektje, a löket felrobbantotta most is hétköznapi unalmának újra és újra rátelepedő szürke rothadását, és időlegesen darabokra törte kétségeit is. A fények csillogóbakká, az érzékei szilajabbá lettek. Ha-ha! Mi az amit nem lehet megoldani önmagunk által! – gondolta. Most már maradéktalanul képes volt összpontosítani a feladatára, precíz tökéletesség érzésének tudata áradt szét benne: meg fogja csinálni, és ezzel minden haverja között a legnagyobb lesz. Utána meg az özönvíz, mit számít a jövő, amikor a most is csak pillanatokról pillanatokra élhető?

Az izgatottság és a megfelelő irányba beállítottság agyában, ereiben és zsigereiben dübörgő-fortyogó ideg-üvöltésével belépett az előszobába. A háznagy-MI nem üdvözölte, úgy látszik kiszámította, hogy nem kíváncsi rá. A falak is üresek voltak most. Helyes! Szertartásosan le és elrúgta a sportcipőit: aztán közben eszébe jutott, hogy ma minek vegye le. Nem baj, ez volt az utolsó alkalom. Nem gyerek ő már. Aztán egy pillanatra újra elbizonytalanodott, összerezzent, önkéntelenül behúzta a nyakát, ahogy tudatosult benne, hogy hazaért, és ez az a frissen felhúzott, sok tízmillióba került otthon, ahol momentán a szüleivel lakik: a ház, és benne összehordott luxus-mindenük, mint valami pénzből és mulandóságból ácsolt emlékműve a családi életnek, most fenyegetően tornyosult fölé. Kétségei egy megint egy pillanatra az EX3 és az SPC99 hatásának csillogó és izgalmas árja fölé emelkedtek. Előkotort egy gyűrött dobozt, és rágyújtott egy cigarettára, a jó öreg nikotin segítségével végre legyűrte ezt az undorító gyengeséget is. Noha apja „az idegtől’ „ – ahogy haverjainak lesajnálóan, röhögve mondta - a pénzkereset kényszerétől, az önmagából kizsarolt életnívóért megtörve dolgozott, és morzsolta le az egyforma, hatalmas felelősséget igénylő munkanapokat, egy hulladék-újrafeldolgozó iparban piacvezető cég vezető mérnökeként; egymás után, csikkről gyújtva meg a következő cigarettát; és anyja is nem kisebb mértékben fújta a füstöt, meg adagolta önmagába a T77-et, akár éjjel 3-kor is felkelve, a kertben álmatlanul kóborolva, a csillagos égre bámulva, onnan várva a reményt, ihletet és megváltást; azért a lakásban a jó öreg, elavult, de azért még kurvára fáin dohányzást önmaguk és D. számára is tiltották. De D. most ezzel nem foglalkozott. Ma nem fognak ordítani vele. Ma, illetve mától ő fogja megmondani merre hány méter a továbbiakban.

Rápillantott a teljesen hagyományos, minden tárgy-augmentációt nélkülöző antik faliórára: mindjárt vasárnap 18.00 óra. Úgyis enne valamit, apja és anyja, meg a hülye húga már az ebédlőben az asztalnál ülnek. D. zsebéből elővett egy zacskót, abból pedig egy fekete színű, cigarettásdoboz méretű interfészt. Az előszobaszekrény mellett volt egy kis, mahagóniból készített, kijelzőréteget nélkülöző ajtócska. D. kinyitotta, majd mögötte lévő szervergép autentikációs burkolatához tartotta a tenyerét. Persze a szerver burkolati zárjai nem oldódtak ki. D. erre a fekete dobozt helyezte a szerver előlapi burkolatára, majd látótér-kijelzőjén elindította a vírust. A szerver burkolati zárjai azonnal felpattantak. Most már nincs visszaút, röhögött fel halkan, színpadiasan nyekeregve, mint az az ostoba kutya abban a rajzfilmben , amit annyit nézett kiskorában. De most nem volt tehetetlen, hanem a hatalom borától részegült, amely száguldó adrenalinnal mosta el a kétségeit. Félrehajtotta a fedelet. Mögötte nyolc darab üres processzorkártya-bővítőfiók volt látható, és az ezekhez tartozó személy-augmentációs komputerekből az 1-es, 2-es, és 4-es volt jelenleg aktív, a 3-as inaktív volt, a bejelentkezési folyamat folyt éppen a 3-asba. Az első számú fiók volt az apjáé, a második az anyjáé, a negyedik a húgáé, a harmadik pedig az övé. Az apja, anyja, húga, és ő ezeken a számítógépeken keresztül kapcsolódott a házvezérlő mesterséges intelligenciához, aki generálta nekik a tér és azon belül az információk megjelenítését, adagolta a gyógyszert és élénkítő, tudat-fókuszáló, meg nyugtató szükségletüket, összekapcsolta koponyaalapjukba implantált neurális interfészeiket, meg szerv-vezérlőiket az Internettel. Tette általában mindazt, ami a ma az embert, 2042-ben, az egy negyedszázaddal korábban élt emberekhez képest isteni hatalmúvá és erejűvé teszi, aki irányítja saját létét és evolúcióját minden áldott nap.

D. szórakozottan, arcán egy középkori inkvizítor szadisztikus nyájasságával, előtúrt három darab processzorkártyát nadrágja zsebéből. Hosszan nézte rajtuk a feliratokat, mintha a látványt a tudatába akarná a régi módon, „Fényképmemória v2.2.8” típusú augmentációja igénybe vétele nélkül mindörökre rögzíteni, majd vicsorogva egymás után bedugta őket az 1-es, 2-es és 4-es foglalatokba. A 3-ast üresen hagyta. A kártyák beolvasása, a programok végrehajtásának előkészítése megkezdődött, olvasta le a látóterében, illetve látta a kártyaolvasók melletti ledek vibrálásában. Megtette, ami biztonságot ad számára. Becsukta a szerver ajtaját, újra ráhelyezte a leolvasóra a fekete dobozt, de arra most rátette a tenyerét. A szerver, - gondolta jéghidegen D. -, az enyém! Itt az ideje, hogy a kedves családja is megtudja, hogy kinek mi a dolga. Nekiindult a lépcsőnek, de biztonság kedvéért még beküldött 0,1 mg SPC99-et, hogy bátorsága tetőzzön a következőkhöz, illetve elindította neurális komputerének médialejátszóját is, hogy csak a tudatában dübörgő zene elűzze félelme maradékát is.

A Szent Családi Ebédlő az első emeleten, a nappalival összenyitva helyezkedett el. Ott ültek az asztalnál már mind a hárman. Apja ült az asztalfőn: szemei vizenyősek voltak, a híreket olvasta-nézte a látótér-kivetítőjén, mint mindig: mintha nem látná és hallgatná őket meg, félóránként vagy nem volna jelen rajtuk egyes este a teljesjelenlét-videón, a kivetítőszobájában. Haja ősz volt, háta kissé már hajlott a gondoktól, keze alig észrevehetően remegett, amelyet D. már régen kiszúrt az „Ügynökszem” app-al, amivel az utcán ő észre sem vevő, felturbózott szépségük nárcizmusát élvező picsákat röntgenezte, és közben azon gondolkodott, hogyan erőszakolná meg őket: minél szebb és elbűvölőbbre alkotott volt valaki, annál brutálisabban. Noha az idősödő és megfáradt, ősz hajú és szomorú tekintetű ember látványára egy pillanatra elöntötte a szánakozás, ezt azonnal letörölte, összetörte magában: végül is ez a túlhajtott pénzéhes féreg csupán a nevelőapja. Anyja éppen a zöldséglevest tette az asztalra, arcán mosolyt amióta eszét tudta D. még sosem látott. Most is elszomorodva bámulta D.-t. Holott mindene megvolt: a guruja hetente, és azon kívül 18 telepített MI-mentor szoftvere, a feng shui-tól kezdve, a személyes sámánjáig a neurális interfészének memóriájában; sminkállomása, bejárónője, meg két takarító-drónja, amelyeket csak utasítgatnia kellett. Legdivatosabb ruhái és cipői, kivetítővel és anélkül: Manolo Bhlanik-tól Prada-ig, Tommy Hilfiger-től Replay-ig; évente két plasztikai kiegyenlítő plasztikai műtéte, vértisztító kúrája és szépészetvezérlő-frissítése, a bankszámlájára és a befektetési számlájára kerülő felsőosztályi járadéka férje jóvoltából, meg a nemrég telepített „GWomenPower” orgazmus implantja, csak éppen az egysége nem volt önmagával. Húga, féltestvére ügyet sem vetett rá, behúzódott elutasításának szinte tapintható páncéljába. Felsőjén villogva tekeredett egy sárkány, amelyet egy hatalmas kétkezes karddal felszerelt harcos lovagolt meg, a szoknyácskája búzamező megjelenítéséről váltott egy ligúriai tengerpart fotójára, ahol mindannyian a múlt évben voltak. Körmei tökéletes ívelésűek voltak: múlt héten kapta meg ezeket az újakat, cserélte le a vele született és nőtt eredetieket fájdalommentes nanosebészeti beavatkozás eredményeként névnapjára. A születésnapjára, az éppen már nanosebészetre alkalmas kort elérve a melleinek alakját korrigáltatta, noha még semmilyen fiú sem látta azokat, de érzésre, az általa telepített stílustanácsadó és mentor appok hadseregének éppen egyező véleménye szerint „miért ne lehetne még szebb”, nyilván. Ő a családi asztalnál egy szépségvetélkedőre szánt teljesjelenlét-önvideót posztolt ki éppen: elméjében formált, neurális transzmitterén keresztülformált szavai nem hagytak helyet számára másnak, de azért észrevette a belépő D.-t, és tekintetén a lenézés és utálat keverékével fogadta.

D. nem köszönt. Szilaj volt: hajtotta az extra adag EX3, az SPC, meg a két órával korábban a haverja által letöltött, neurális számítógépén a háttérben futtatott, egy mozambiki szerverről lehúzott agypörgető szoftver, amelyre ráküldte odalent a koktélokat. Odalépett az asztalhoz, kirántotta a széket, ledobta magát, nagyot slukkolt, majd a füstöt torz mosollyal az arcán belefújta húga arcába, aki ettől a meglepetéstől megkövülten tiltakozni is elfelejtett. D. enyhén, de számára nagyon is kellemesen remegett, vibrált az EX3-tól és az SPC-től, ahogy azok mostanra totál leértek. Figyelmesen elindította a programot, a látóterében, de azért élvezte a döbbenet és düh látványát családtagjain, miközben a szoftver indulását figyelte: ugye biztosan elindul?

- Kisfiam, talán köszönhetnél, és már számtalanszor megkértelek, hogy ne dohányozz idebent, ha már nem tudod megállni! – mondta anyja, miközben próbálta visszafogni, hogy hangja ne csukljon el. Közben nevelőapja is észhez tért: a hírműsor képkockáit háttérbe tolta, majd régen romba dőlt tekintélyének romjait valahogy újfent feltámasztani próbálva odafordult D.-hez, keze ökölbe szorítva is remegett (pedig a házszerver már vélhetőleg elkezdte adagolni számára a beállítót és kedélyjavítót.)
- Ha még egyszer feljössz ide cigivel, Isten bizony beleverlek a falba! Ja, és mától felére csökkentettem a zsebpénzed, meg csak figyelemfokozót fogsz tudni tölteni! Mit képzelsz tulajdonképpen te kis szar? Én vagyok az apád: segged alá teszek mindent, és így hálálod meg? Mit képzelsz te magadról? – apja már ablak-remegtetően ordított, folytatva a triádát, húga befogta a fülét, az anyja pedig dühtől remegve bátorító szándékkal állt apja széke mellett. D. merev arccal tudálékosan mosolyogva, lenézően bámulta őket, és hallgatta ezt a sokszor hallott, sokféle formában neki célzott, de mindig ugyanolyan ostoba szöveget, közben zsebéből az asztalra tette a fekete dobozt: ujjait rátette, nézte ezt a három szerencsétlen hülyét, közben felületén billentyűzött ujjaival.
- Elegem van belőled! Elegem van abból, hogy állandóan ugatnom kell neked mindenért, hogy mit ne csinálj, és mit csinálj! Takarodj fel a szobádba azonnal, amíg akkora pofont nem kenek le neked, hogy a fejed leszáll!
- Kisfiam, ez így nem megy tovább, mit képzelsz már megint magadról, hát nincs benned semmi jóindulat, másokkal, a családoddal szemben! Mivelünk, akik mindent megadunk neked, hogy lehet ilyet csinálni állandóan!
- Te egy akkora nulla vagy, hogy téged még ellenségemnek sem jelölnélek, egy szánalmas kis senki, kis pöcs vagy! A többi kis pöcs haverodnak a pofájába fújd a füstöt te szánalmas kis fasz! –tromfolta a visítva húga, miután előbbi döbbenete sötét tomboló dühé változott, közben 0,2mg Glitter-t indított útra az agyának homloklebenye felé. D. hallgatta ezt, meg a többit, nézte őket dacos vigyorral az arcán: a terített asztal és körülötte családtagjai látóterének lényegtelen háttere voltak csupán most. Sokkal fontosabb volt, hogy látóterének előterében az odalent betöltött szoftverek mindegyike sikeresen összekapcsolódott a kijelölt neurális vezérlőkkel, és ennek tényét látható hatás nélkül visszaigazolta diagnosztikai rendszerük, meg egyidejűleg a szerveré is. Mindhárom betöltési és integrálási folyamat 100%-ra ért, a kapcsolat a neurális vezérlőkkel teljessé lett. Erre vártam! D. elmosolyodott, majd a benne tomboló vegyi tornádó igazi kárörvendő röhögést buggyantott ki belőle: közben arra gondolt: nem fogom elbaszni, most már nem baszhatom el, és ti úgysem tehettek semmit!
- Nézzétek, még van pofája a pofámba röhögni! Ezt érdemlem? Na, most megkapod! – ugrott fel székéről apja és ugrott felé a haragtól emésztve, jól meglendítve kezét D. kárörvendésbe fagyott arca felé, hogy úgy képen törölje, hogy a székről is leessen.

Aztán, mintha egy vezetéket elvágtak volna, apja keze lehanyatlott, remegve markolta két kézzel az asztal lapját, be akarta fejezni, amit elkezdett, annyira be akarta fejezni, de izmai csak nem engedelmeskedtek. Nemcsak megmozdulni nem tudott: száját sem bírta kinyitni, beszélni sem volt képes. Egyedül a szeme a tekintete üzent tüzelve.
- Leülsz, és befogod a pofád! De felőlem állhatsz is, nekem tökmindegy! Tudod mit, ülj le inkább a faszba, még eldőlsz itt nekem, aztán hogy mész be nekem hétfőn dolgozni a picsába! – dörögte D., közben kezével a dobozon matatott. Apja, mint egy robot, mereven leült, ahogy D. kiadta a vezérlőn a parancsot.
- Kisfiam, mit képzelsz, hogy tehetsz ilyet! Hogy lehetsz ennyire szívtelen, ennyire gonosz! Követelem, azonnal hagyd abba azt, amit csinálsz! – lépett gyorsan és kétségbeesetten felé anyja, hogy ha kell, most már erővel elvegye valahogy azt a vezérlőt. D. kattintott egyet a felületén, és anyja mozdulata is megfagyott: karjai lehanyatlottak. Újabb kattintás: anyja leült a székére. Egymás mellé tette lábait. Kezeit az asztal szélére tette. Ártalmatlanná lett. Húga, aki a féltestvére volt, végre felocsúdott a döbbenetből. – Te szemétláda! - visította, pattant fel, fellökve a székét, rohant lefelé, hogy kiérjen az utcára, hogy a ház hálózatától biztonságos távolra kerüljön. Át kell érnem a szomszédba, gondolta. Elkésett, mint mindig: hozzászokva, jóllakva eltunyulva és belefeledkezve az augmentációra épült világ csillogásába és fényes lényegtelenségbe, elvétette a lényeget most is, vesztére. D. által irányított szoftver a lépcsőfordulóban előtt kapta el: térdre esett, fejét a lépcsőlejárat sarkába verte. – Maradsz itt! – üvöltötte D., majd őt is odamozgatta vissza a helyére. – Hogy viselkedsz? Fellököd a széket? „Erre neveltelek?” –utánozta D. anyját - Állítsd fel! - és húga már tette is ezt: akarata és dühe börtöne lett a rákényszerített mozgás. – Leülsz te is, egyenlőre a székre, aztán majd máshová is! – bődült el D., majd nagyot röhögött. – Na, társaságunk van! Előbb kellett volna indítanom, de mindegy, így is jó lesz! – A nappali ablakai elkezdtek befeketedni, majd megjelentek sorra D. haverjai: élvezve figyelték a jelenetet, mint ahogy figyelték a római polgárok a gladiátorokat az arénában, ezer évvel korábban: a semmit nem érő, hozzájuk képest másodlagos értékű életük közeli számukra izgalom nektárát hozó ellobbanását. D. egyelőre, lekapcsolta hangjuk integrálását a kommunikációba: majd később megbeszélik ezt, most csak zavarná a leckéztetést, amit elkezdett. Most már mind oda voltak ültetve az asztalhoz, odaszegezve székükhöz, testük D. és a házszerver által irányított ketrecében.

- Mindenkinek elmondom mi a dolga, mit tehet, és mit engedek meg! Először is, a szoftver integrálódott, úgyhogy kár lett volna hova rohannod, hülye picsa! - fordult húga felé. – Mivel integrálódott, működni fog házon kívül is! Tudni fogok mindenről, amit csináltok, plusz a szerverem ellenőrizni fogja, amit csináltok, nem csak itthon, hanem odabent is, ahova bemész dolgozni holnap, ahogy kell, mert szétbaszom a pofádat, te vén fasz! – fordult nevelőapjához. Haverjai hangtalanul röhögtek, ugráltak a nappali panorámaablakain aktivált kivetítőn. – Lehet bámulni a kamerát: bámuljatok csak bele mindannyian! – kiáltotta D. ahogy látta, hogy anyja úgy próbál bénultságát feszegetve fészkelődni, hogy látóterébe kerüljön a rendőrség, polgári védelem és Etikai Hatóság által kötelezően minden lakásba, és annak minden helységbe beszerelt megfigyelési végpontok egyikének. D. mosolyogva koppintott egyet a vezérlőn: anyja fájdalmas arccal székén összeroskadt. – Egy kis toxin. Jól generálható T-ből, meg másból, amit fogyasztasz. Csak hogy tud, hogyan kell viselkedni, kedves Anyám! Nem fog benned károsodást okozni, „szép, fitt és egészséges maradsz”! – gúnyolta újra. – Szóval ott hagytam abba, hogy nincs értelme ugrálni: a továbbiakban a kékeknek, a barnáknak, meg a többi kibaszott hatóseggeknek nem tetsző jelenetek helyett korábbiakból renderelt, és tökéletesen illeszkedő video részletekkel lesznek pótolva. Ha- ha- ha! Amikor nem vagytok itthon, akkor is figyelve lesztek: anyuci épp most kap ízelítőt, milyen az, ha okoskodni próbáltok: pofáztok erről, ami most történt, meg ami van! D. arcát elöntötte az indulat és a hatalom rozsdás sötétsége: - Neked is ki kell próbálnod, hiszen mindig mondtad, hogy mennyire fontos a tanulás, kedves drága Papa! – fordult apjához, felemelkedett, lekent neki egy pofont, amit apja neki szánt volna az előbb, visszaült és koppintott diadalmasan a dobozon. – Nézzük, hogyan tanulsz! – Apja felüvöltött, és a székről a padlóra esett, ott forgolódott eltorzult arccal, a gyomrára szorítva megbénított karjait. – Harsogó kacagás töltötte be az ebédlőt, meg jó pár szitok záporozott felé: D. bekapcsolta haverjait egy kicsit. Tetszik a nekik az aréna, állapította meg magában D., és diadalérzetét megkoronázandó a csökkenő EX3, SPC99 mellé útnak indított agya felé 0,2 mg drága és illegális K66-ot, amelytől (meg az előzőektől) úgy érezte magát, együttvéve, mint Nagy Sándor az isszoszi csata után, Cortez, miután hatalmába kerítette Montezumát, Pizarro amikor a cajamarcai ütközetben elfogta a sérthetetlennek hitt Atahualpát, Napoleon, mikor francia császárrá koronázta önmagát. Majd lekapcsolta barátai hangjának, szitkaiknak kihangosítását, majd kegyesen apja gyomrában a neurotoxin kiválasztást is. – Visszaülsz a helyedre! – parancsolta neki. Az idős férfi remegve, összetörten engedelmeskedett, a veresége teljes tudatától lesújtottan. Ez lett belőle és belőlünk – gondolta. Kezébe temette arcát. D. nem foglalkozott vele. – Te pedig takarodsz fel a szobámba! Levetkőzöl, mire felérek! Semmi trükk! – vakkantotta oda húgának, hangtalan haverjai felé fordult: - Felpróbálom végre ezt a kis kurvát! – Újra a húgának címezte szavait: - Tessék, erről elfeledkeztem, hogy emlékezetes és kellemes legyen az első. Persze elsősorban nekem! De ehhez az kell, hogy neked is majd jó legyen, legalábbis valamennyire! – mondta megmozdulni még képtelen, és hangosan zokogó féltestvérének D., és elindította a házszerveren húga számára a „PerfectTeenSex v.0.2.3” az Internet sötét bugyrából beszerzett programot, annak neurális és kémiai komponenseivel együtt. Húga könnyei lassan elapadtak: alvajáró módjára felemelkedett helyéről, arcára lassan kényszeredett mosoly került, ahogy a vírusszoftver elindult neurális számítógépén, és ahogy az általa nem kért vegykoktél kiválasztása megkezdődött. Elindult vánszorogva, hosszú mézszőke hajú, törékeny kis alvajáróként felfelé az emeletre, a szobájába. D.-ben is már elkezdett felfelé kúszni a szexuális izgalom: alig bírta türtőztetni magát. Elnézte haverjait a kijelzőn: megkönnyebbülten, és a felsőbbség pöffeszkedő kifejezésével arcán; érkeztek közben a tetszésnyilvánításaik a tudatába; barátai hangjai, kárörvendő és irigy nevetésük benne vízhangzott. Húga már felvánszorgott. Remélhetőleg jó lesz vele, gondolta D. – miért is ne lenne jó, ilyen cuccal az első sem lesz rossz, se nekem, de talán neki sem. Bár ez utóbbi végül is mindegy. Apja hangtalanul kezébe temette arcát, anyja hangtalanul sírt az asztalnál. – Na, majd lejövök kajálni, ha végeztem. – vakkantotta oda nekik. – Van egy kis dolgom odafent! Mész ki füvet nyírni, miután zabáltál! Idődbe még belefér, kapd össze magad! – vetette oda apjának. – Holnap estére pizza legyen! Nincs kedvem a bioszarjaidat zabálni! – irányozta be anyját. Haverjai kivetítését lekapcsolta, majd az emeleten mutatja tovább nekik, hogy merre hány méter, hogy fog feküdni szó szerint az elkényeztetett, nagyképű kis picsa. 50000 pont eddig, te jó Isten, Európában én vagyok most a legnagyobb, pillantott látóterében a verseny elmaradhatatlan diagramjaira. Elindult felfelé az emeletre. Két szakma van gondolta, röhögött fel károgva saját szellemességétől: basszak ma, vagy ne basszak ma! A nappali panorámaablakain újra beszűrődött a fény, az alkony fénye: a színek vibráló és elmúló sokasága omlott bele lassan a közelgő éjszaka obszidián-feketéjébe B. nemzetközi űrrepülőtere felett.

Pártunk és kormányunk meg kívánja védeni a’ zembereket a Facebook és társai káros hatásai elől, úgymond. Nem is kívánnék ennél jobban foglalkozni az un. „Digitális Szabadság Munkacsoport”, vagy micsoda nevű kormányzati gittegylet által összekaffogott dolgokkal, amelyek itt is megtalálhatók: https://itcafe.hu/hir/varga_judit_digitalis_szabadsag.html

Hát igen, pártunk és kormányunk propagandaügyekben nagy nehézségének néz elébe. Nevezetesen annak, hogy az internetet nem lehet általuk elvárt tartalmú vélemények szócsőjévé tenni. Ehhez kevés Mészáros Lőrinc, és egyéb érdemes NER-gázszerelők zsenialitása mellett az összeharácsolt pénzük is. Viszont a lojális, minden szart csont nélkül benyaló szavazóközönség, a 60 és a halál közöttiek viszont halnak kifelé lassan. Ahhoz, hogy a törpe Napóleon és bűnöző sleppje elkerülje az elkerülhetetlen felelősségre vonást, elsősorban az kell, hogy megfelelő számban beszopják a választópolgárok közül sokan az általuk a dicsőségről összetákolt mesét. És pont a leglojálisabb mesehallgató kör fogy. Ez baj.

De nagy bajban van a propaganda-atomfegyver, az uszítás és félelemkeltés platformja, a Goebbels-reloaded megoldás, a Soros óriásplakát-kampány is. Sikerült szerencsére túl messzire menniük, és a Juncker-Soros plakátok kibaszták a biztosítékot a brüsszeli, természetesen Soros által irányított tehetetlen és síkhülye bürokratáknál. Tehát a jövőben valószínűleg kevésbé lehet kitenni az utcára ilyen típusú vizuális környezetszennyezést. És a legfőbb probléma épp ezzel van: a magyar társadalom (idegenszívű) tömegei nem fogják nézni a Migráncs 1-et, meg a többi KESMA-szart: mivel annyira uniform módon túltolták a propagandát, és mivel a Facebook és társai tökéletesen elegendők (szűrési buborékjukban fenntartott) hírigényeik kielégítéséhez, tehát lehajtott fej a tömegközlekedésen, és a Hírfolyam pörgetése tökre elég számukra. Legfeljebb ez, ennyi juthat el hozzájuk, hogy látnak óriásplakátot, és megállókban citylight-box-ot: és ez a csatorna kezd beszűkülni.

Noha én aztán az internet szükségszerű rákjának tartom a Facebook-ot, egy vitathatatlan előnye (még) van: nem tehető a magyar fideszes politkai elit által kézivezérelt kommunikációs és információs médiummá. Nagyon zavarja ez a felcsúti törppapát, el is hiszem. Ő és a sleppje a 80-as évek „elzárhatom a stencilgépet” immár soha vissza nem térő korszakát sírják vissza. Nem véletlen, hogy egy pincsikutya harciasságával kaffognak a Facebook-kal szemben – noha kaffogásaikban van igazság, azonban ezek megoldása a legkevésbé sem lehet a feladatuk.

A Facebook Amerikai Egyesült Államokban bejegyzett magánvállalkozás. Mint ilyen, szabadon eldöntheti, hogy hol és hogyan szolgáltat, és mely felhasználókat tűri el a platformján – még akkor is, ha a teljes fejlett világ gyakorlatilag nála lakik. Másrészt, mivel az USA titkosszolgálati céljait nagyban támogató projekt, ezért az USA hárombetűs szerveinek szabad bejárásuk van és lesz oda. Gondolj bele: a fejlett világ internetfelhasználói közül szinte mindenkinek van ott személyes adata, akkor ez érdektelen lenne az USA kormányzati szervei felé? Igen, tehát az USA és a Facebook Inc. közös célja, hogy ez a kedvező status-quo, a most látott helyzet fennmaradjon. Tehát a méltán világhatalomnak tekintett Magyarország, és annak zseniális (maffia) Kormánya izmozhat amit akar, a Facebook, annak roppant magánélet-invazív működése nem fog változni, mert ez az USA, és a Facebook Inc. legfontosabb célja.

A másik lehetőség a Nemzeti Arckönyv létrehozása, természetesen a gázszerelők intelligens karának segítségével, majd ide automatikusan a ’zemberek felvétele, természetesen a pártállam megfigyelési igényeinek megfelelő admin hozzáféréssel Kubatov Gábor és tsai., Olajszőkítő Pintér Sándor, meg bármely potentát által működtetett részére. Mindezek után a Facebook domain blokkolása a Nagy Nemzeti Tűzfalon. Ezzel el is értünk Kínához, és a társadalmi kreditrendszerhez, ami biztosan nagyon tetszene a fideszes elvtársaknak is, így például párt és Nemzet iránti hűség alapján osztott bankhitelek, vagy akár kommentek alapján emberek lesittelése igazán klassz és demokratikus volna, a fakenews csúcsra tolása mellett, Aczél György helyett Habony (Takony) Árpád vezetésével. Pompás lenne, nagy kár azonban, hogy nem lehet ezt így bevezetni. A Facebook penetrációja olyan nagymértékű, hogy annak lekapcsolása után a törppapa egy héttel bukott ember lenne, sőt lehet, hogy a sapkája is repülne. Ahogy egy bizonyos bácsinak Romániában, aki egy nénivel lett falhoz állítva. Tehát nagy a baj fideszéknél, örüljünk ennek: noha a Facebook maga a digitális térben elhelyezett intenzív képzőhelye a nárcizmusnak és mások manipulálásának, a képmutatásnak és irigykedésnek, általában a szociopátiának, egyben a Szabad Európa Rádió mai megfelelője is. Ahogy az internet más helyei is azok, vagy azok lehetnek, a Reddit-től kezdve, a Twitter-en át, bármely portálig és médiumig, különösen akkor, ha külföldi szerverről van szolgáltatva. Nagy szabadság ez. Ennél kisebb kommunikációs headroom is döntően hozzájárult a Kádár-rendszer összeomlásához. Nincs miért panaszkodnunk e téren.

Az okosórák lényeges funkcióinak egyike az alvás figyelése, monitorozása. Nem is okosóra e nélkül a termék. Viszont mielőtt elaludnánk, utolsó dolog, amit látunk, az a mobiltelefonunk kijelzője. Rajta pedig a megszokott addiktív formában, megállíthatatlanul koncentrálva mindaz, amiből most ki kell, hogy maradjunk az alvás kényszerű szükségessége okán. A másutt-univerzum, a maga mesterséges feldúsítottságával.

Szánalmasan nevetséges, és egyben mérhetetlenül tanulságos mindez. Szerintem több dologra rávilágít.

1. Olyan problémát próbálunk megoldani, amely amúgy – eltekintve a tényleges alvásproblémákkal rendelkező emberektől – amely nem is jelent volna meg, vagy legalább messze kevésbé lenne jelen. Értsd, egy eszköz túlhasználatából eredő személyes és élettani problémákat logikailag ugyanolyan eszköz használatával akarjuk kezelni. Végső soron az említett okosóra, okoskarkötő csupán perifériája a mobiltelefonnak. Tágabb értelemben: azt hazudjuk magunknak, hogy egy eleve túlhasználatot bátorító eszköz kellemetlennek, netán explicit egészségtelennek érzett túlhasználatát önmagában, ugyanazon értelmezési és funkcionális tartományon belül kezelni fogjuk tudni. Pont ezért nem fogjuk tudni kezelni azt eredményesen. Ez pontosan az a fajta látszólagos függőség-csökkentés, hogy a dohányos csökkenti az elszívott cigaretták számát, amitől ő azt gondolhatja, hogy ezzel ő „kevésbé” függő. De ebből a helyzetből könnyű visszalendülni a korábbi mennyiséghez, illetve mivel a nikotinhiány épp ugyanolyan marad, jobban inhalálja, amit szív, tehát ugyanott vagyunk. Mi nyugati emberek nem szeretjük a radikális megoldásokat, csak a kényelmet, illetve a kognitív disszonancia ilyenfajta fájdalommentes feloldási megoldásait, majd csodálkozunk és bosszankodunk, hogy valós eredményeink nincsenek.

2. Jelentősen fontosabb, hogy testi funkcióink gépi megoldásokra történő kiszervezésétől azt várjuk, hogy jobban megértsük önmagukat. Holott nem teszünk mást, mint éppen az ellenkezőjét. Az önmagunkra figyelés képességét tovább erodálva, és önmagunktól e lehető legjobban hozzánk tartozó tényezőket még inkább elszigetelve egy technikai szolgálatásba szervezzük ki. Ezzel egyben lemondunk arról, hogy jobban megérthessük, jobban érezhessük önmagunkat. Persze e szolgálatátok pontosan azt hazudják számunkra – nem szándékoltan, hanem logikájukból adódóan – hogy a kiszervezéssel, számszerűvé alakítással éppen e megértés teljessége fog növekedni. Avagy elgondolkodtál-e azon, hogy ugyan alvásod alakulásának mennyiségekkel jellemezhető, absztrakt, leltárba szedett, részletes, számszerű paramétereit meg fogod tudni hiánytalanul az e célra konfigurált dashboard-on, mindenfajta diagrammal kiegészítve, amit csak kívánsz. Azonban ebben az adat-tömegben semmi sem lesz abból, ami valóban személyes: hogy valójában miért aludhatsz rosszul, és te belül hogyan érzed magad ettől. Ehhez ugyanis azt kellene tenni, hogy önmagadra fókuszálj, és ebből az elmélyülésből megérjenek számodra a valóban érvényes válaszok. Azaz megismerd önmagad, önmagad által. A mobiltelefonod kijelzőjén ezzel szemben rengeteg adatot fogsz látni, szépen prezentált formában, és könnyen fogyaszthatóan tálalva tudatodba készen beöntve. Csak nyelni kell, készen kapod, mint ahogy a sok, első látásra fontosnak tűnő, de valójában életed alakulást tekintve tökéletesen felesleges szemetet a Hírfolyamon. De tényleg ez a lényeg és ez a teljesség? Így a nagyon hipszter alvási infografikákban semmi sem lesz ezekben abból a minőségből, amit akkor tapasztalsz meg, amikor reggel felébredsz, és ahogy akkor érzed magad. Avagy: érzed magad attól jobban és boldogabban, hogy tudomásul veheted alvásod minőségének mennyiségekre átfordított csontvázát? Nem? Hát, ez a baj. Ezért nem leszünk boldog kiborgok. Világunk minden, személyiségünkhöz és lelkünkhöz történő aspektusának újabb és újabb analizálható és technizálható egységekre történő erőszakos szétfűrészelése nem fog minket sem boldogabbá, sem jobbá tenni, hanem csak új félelmeket és új kétségeket fog létrehozni. Amelyek rombolása ellen tovább fűrészelünk, mert hátha a még újabb analitikus tudás majd megvéd minket – önmagunktól. Végül mindent tagadhatunk, ami a nem elemezhető technológiai síkon, így jutunk el a teljes kétségbeesésig – de legalább jó technológiánk van, ami ezzel semmit sem fog érni.

Most még csak az alvást értékeljük így. De mit ad vissza e mennyiségi értékelés? Hogy korábban kellene lefeküdnünk, mert a cirkadián ritmusunkat teljesen szétszedi, ha éjfél előtt tesszük le nagy nehezen a mobiltelefont, hiába a kék fényszűrő app, és tessék, itt van mindez a diagramokon? De ettől nem fogjuk magunkat jobban érezni, kialudni önmagunkat. Nem, mivel csupán tünetet akarunk ilyen tessék-lássék módszerrel kezelni. De rövidesen több új technikai lehetőség nyílhat további testi funkcióink mennyiségi és számszerűsített kiértékelésére. Például mai technológiai színvonalon könnyen lehet monitorozható az ember hímeknél az erekció – kiváló, színes, szagos, diagramok és infografikák tehetők ki a hasonló nagyon hipszter és profi dizájnnal rendelkező applikációban leprogramozott dashboard-ra, a mobiltelefonra. Nem kell hozzá testbe épített számítógép, Bluetooth, meg Personal Area Network akárhányas iterációja az IEEE közreműködésével. Nem véletlenül hoztam ezt példának. Az erekció és általában a közösülés kifejezetten olyan tényező, hogy mindenfajta zavaró gondolat, illetve kifejezetten az annak maradéktalanul elvárt teljesülésére irányuló tudatos koncentrálás éppen azzal ellentétes eredményt fog elérni. Hanem épp az ellenkezőjét. Feszültséget kelt, mert absztrakt, általunk kreált teljesítmény mennyiségnek kell megfeleltetünk egy testi minőséget, egy olyan ősi és ösztönös tényezőt, ami a lehető legtávolabb áll a fűrészelés és kiértékelés párostól. Igen, itt látszik a legjobban, talán a leginkább szembetűnő módon, hogy mennyiségi tényezőre és nem jelen átélésére történő koncentrálás nem eredményezi a jelen még jobb, még teljesebb átélését, hiába próbáljuk azt mesterségesen felerősíteni technikai megoldásokkal. Szemben azzal, aki képes önmagát átadni a pillanat minőségének, bármi legyen is az. De említhetek egy teljesen más dolgot, ami ugyanide fut ki: egy naplemente megkapó szépségét, vagy az éjszakai felhőkön átvilágító Hold földöntúli harmóniáját sosem lehet a legmélyebben, teljességében átélni – ha a pillanatban azon igyekszünk, hogyan mutasson az a lehető legjobban a fényképen. Azaz elvágva magunkat az átélés minőségétől. A két tényező evidens módon, kölcsönösen kizárja egymást. Vagy átéled a jelent a legteljesebb mélységében, vagy technikai megoldásokkal megpróbálod emelni az átélés mélységét, és ezzel pont attól kerülsz távol, hiába kapaszkodnál abba. Vagy ember leszel abban pillanatban, ami akár meghatározó lehet további életed számára, vagy kiborg, aki elzárod és kirekeszted magad ebből a nagyszerű pillanatból. Erőfeszítéseddel, és a pillanatba beszuszakolni kívánt technikai megoldás mesterséges természetellenességével párhuzamosan. Most még dönthetsz, most még ebben a döntés rajtad múlik, mert még nem nőttünk össze technológiánkkal elválaszthatatlan módon. Óriási szabadság ez, és lehet, hogy a legutolsó.

A Skót Rendőrség nemrégiben bejelentette: 41 darab olyan célszámítógépet rendeltek, amelyek alkalmasak mobiltelefonokon található adatok elérésére, azok kiolvasására, mentésére. Mégpedig olyan formában, hogy a beavatkozásnak nyoma nem marad. Ezeket a kiváló eszközöket egy háztartási klozettisztító márkanevének hangzását idéző Cellebrite nevű izraeli cég szállította. E vállalkozás azon tudományos pályán fejti ki nemes tevékenységét, amelynek területe informatikai eszközök, rendszerek és technológiák kompromitációja. (Lásd. pl.: https://www.infosecurity-magazine.com/news/scottish-police-deploy-cellebrite/ vagy nézd meg az önfényezésüket: https://www.cellebrite.com/en/ufed-ultimate/)

Azzal indokolják e kiváló és nyilván minden esetben társadalom-segítő célokra alkalmas forensic eszközök beszerzését, mivel „a mobileszközök ma óriási tárházai a szenzitív adatoknak, amelyek képesek lehetnek gazdag információkat szolgáltatni azok tulajdonosairól”. A Cellebrite eszközével például meg lehet nézni, mely üzenetek mentek ki és jöttek be amúgy end-to-end titkosítást alkalmazó csevegőapplikációk esetében, illetve – most jön az igazán jó dolog – be lehet lépni a felhasználó bármely netes szolgáltatásába. Tehát képzeljük el, hogy a bent szolgálatban lévő törzsőrmester elvtárs bejelentkezett a Facebook fiókotokba. Pont úgy ahogy ti, a te adataiddal, pontosan úgy, mintha te kezetekben lenne a mobiltelefon. Tetszik, mi?

Szerintem meg a kurva anyjukat. Elmondom miért. Ugye, ezek a szenzitív adatok, megtalálhatók asztali számítógépen is, amelyek az emberek úgynevezett otthonaiban találhatók meg. Na most, ha ezekbe be akarnak nézni, ahhoz kell házkutatási parancs. Ezzel szemben Kovács II. János főtörzsőrmester skót megfelelője simán belenézhet a delikvens telefonjába, csak úgy, még ha semmi oka sincs erre. Pontosabban: megnézhet olyan tartalmakat is, amelyhez abszolúte semmi köze a nyomozás tekintetében. Mivel mindenhez hozzáfér. Potenciálisan megvan erre a lehetősége, és ez a lényeg. Mivel a magánszférát, mint fizikai teret jogszabályok védik, és annak hatósági ellenőrzése ezért korlátozott. A magánszféra által lehatárolt térben helyezkedik el az az informatikai eszköz, amit PC-nek hívunk. Otthon a laptopod például. Mindez viszont ezzel a precedens értékű dologgal nincs meg mobileszközök esetében, legalábbis innentől Skóciában. És igen, nyilván a magyar rendőrség és a szolgálatok is vásárolhatnak a Cellebrite-től. Miért is ne.

Az eset kiválóan rámutat arra, hogy feltegyük a kérdést: a mobiltelefonokon tárolt igazán személyes információk mennyiben személyesek, és mennyire védendők, amennyiben ezek személyesek. Perspektívába helyezem: tegyük fel, hogy ez a fantasztikus informatikai technológia eljut oda, hogy mindaz, ami ma mobileszközkön található, sőt annál messze több minden, neurális, agykéreghez kapcsolt számítógépeken lesz megtalálható és működtethető. Ebben az esetben akkor az államnak joga lesz, azaz jogot alkothat ehhez, ahogy tetszik neki, hogy valamilyen, jogszabályba préselt indokkal, bárkinek bármilyen tudatában megtalálható információhoz hozzáférjen? Tehát, akkor a saját tudatom illetve a neurális számítógép által tárolt információk hozzáférése esetében hol lenne egy olyan határ, amelynek megfelelője ma a magánszférák esetében megtalálható és érvényesül, éppen azért, mert ennek tiszteletben tartását több mint 100 évvel ezelőtt kivívták? Röviden: tekinthető-e a mobiltelefon magánszférának, és rendelkezhet-e azzal teljesen egyenlő védelemben? Avagy – figyelembe véve egy represszív, autoriter rezsimet, vagy csak simán egy bizonyos kelet-európai latorállamot – mennyiben lesz használható ez a technológia arra, hogy alapvetően ártatlan embereket vegzáljanak, ilyen-olyan, az adott retkes illiberális államban összetákolt jogok alapján a hatalom részéről? És minden más helyen: mennyi sok fals pozitív, túlmozgásos és alapvetően teljesen jogtalan belenézegetés fog produkálni egy darab valódi bűnözőt?

Azt kívánom a Cellebrite eszközét valódi nyomozati célra, vagy illegálisan, rekreációs céllal, miért-is-ne alapon használó skót rendőröknek, hogy lehetőleg jó sok teljes flash titkosítással rendelkező mobiltelefonnal találkozzanak, mivel annak megkerülésére elvileg ez a megoldás sem valószínű hogy alkalmas. Ugyanakkor bátorítom például Veracrypt fejlesztőit, hogy szoftverüket portolják Androidra és iPhone-ra. Valamint javaslom olyan applikációk kifejlesztést, amelyek egyfajta killswitch-ként funkcionálva egy mozdulattal a telefon működését felfüggesztve titkosítják a teljes belső memória és SD kártya tartalmat – összedolgozva a flash titkosítással. Lekapcsolt kijelzővel, tök kikapcsoltnak látszó mobiltelefonon működve e kritikus helyzetben.

Amúgy a skót rendőrség szóvívője aki valószínűleg nyilvánosságra hozta ezt a remek közbeszerzést, egyszerre ökör és angyal. Ökör azért, mivel ezzel egy támadási lehetőségüket hozta nyilvánosságra, amelyet innentől figyelembe tudnak venni a valódi bűnözők is. Főleg pedig ők, különösen a szervezett bűnözés. Könnyen lefeljeszthető egy teljesen egyedi end-to-end titkosítást alkalmazó applikáció, amely abszolúte mindent titkosít, forkolva egy már meglévőről. Security as obscurity. Angyal azért, és ez okból mérhetetlenül hálásak lehetünk neki, mivel így lehet ellenlépéseket tenni ebben a fegyverkezési versenyben, ahol a kormányzati oldal és a gazdasági szereplők a magánszférában akarnak korábban elképzelhetetlen pozíciókat szerezni, még inkább kiüresítve és egyidejűleg kontrollálva azt, kiszolgáltatottá téve minket a hatalomnak, egyben pedig növelve a gazdasági függőséget. A fegyverkezési verseny másik szereplői pedig e terület védelmét kívánják erősíteni és digitális technológiáknak megfelelően kiterjeszteni azt. Ide sorolom én is magamat. Mindezek okán szeretnék némi önkéntes promóciós aktivitást kifejteni a Cellebrite számára. Íme:

(Megjegyzés: természetesen a „Cellebrite” mint kifejezés triggerként funkcionál a Five Eyes országok nemzetbiztonsági adatgyűjtő rendszerei esetében, így e blogbejegyzés is magasabb megfigyelési és kiértékelési szint alkalmazását fogja indukálni automatikusan az üzemeltetett informatikai rendszereknél. Különös tekintettel a koronaékszerre, a GCHQ-ra, na meg a World Backup-ot is üzemeltető fantasztikus NSA-ra. So, fuck off!)

Mára a legtöbb ember valamelyik kezén kinőtt az Agy II., amelyen fut az Élet II.

Most már, és a jövőben egyre inkább az lehet a kérdés, hogy az Agy II. valójában több-e mint az Agy I. Ugyanígy, a leglényegesebb kérdés, hogy az Élet II. értékesebb-e, mint az Élet I.

Hát élet ez az unalmas szürke szemét itt körülöttünk, amikor minden olyan színes (szó szerint), pörgős, dinamikus, igényeidnek, komfortzónád fenntartása érdekében leszűrt és áramvonalas a Hírfolyamon, a Facebook és Instagram életszoftverekben?! Ugyanígy, van értelme bárkivel személyesen beszélgetni, ebben a minket körülvevő szürke szemét Élet I.-ben, ahol nem szívhatom vissza, amit kimondtam, nem nézhetem vissza, amit kimondtam, sőt a legfontosabb: nem ön-ellenőrizhetem a közlendőmet, amit majd ki akarok mondani, mielőtt kimondanám? Borzalom! Hiszen összpontosítanom kell a másikra, és közben agyamat arra treníroztam, hogy 10 másodpercnél több egy időben egy témára koncentrálás már-már fizikai fájdalom számomra. Meg hát, ha a másikkal kell hangokat kiadva beszélnem, akkor ez nagyon sebezhetővé tesz: például a hanghordozásom nincs a chat-ben, tehát ha amúgy utálom a másikat, mint a szart, és amúgy leghőbb vágyam, hogy lekopjon rólam, ezt egyből le fogja vágni, ha személyesen beszélünk. Hát még az arckifejezésemet! Hogy lehet ezt kibírni?! ☹ ☹ ☹

Az Agy II. a könnyű, kényelmes és pillanatnyi örömöt adó gondolatok bemeneti interfésze. Ezek mennek be az Agy I.-be, további kis kognitív igénybevételt igénylő feldolgozásra. Azért érdemli ki az Agy II. kitüntető címet ez az interfész, mivel egyre több lehetőséget biztosít arra, hogy az Agy I. számára kényelmetlen tevékenységeket átvegye, tehát a kognitív masszázsfotelt messzemenőkig fenntartsa. Így azonnal tudni fogod, hogy mely – amúgy utoljára II. Ramszesz koronázási bankettjén személyesen látott – ismerősödnek lesz ma születésnapja, és automatikusan azonnal oda is tolja a képedbe az üdvözlőkártya-generátort. Rövidesen kérésed nélkül el is fogja küldeni, jó lesz ez az MI. Eszedbe jutna-e enélkül az adott személy születésnapja? Aligha.

Agy II. két fő képességgel rendelkezik. Egyrészt észrevétlenül és következetesen építi kommunikációs komfortzónádat, amely szép kövér szűrési buborékként épül fel körülötted, nem csupán az explicit megosztott információkból, hanem a puszta használatból. Tehát hány másodpercig nézel egy képet a Hírfolyamon. Másrészt, kényelmed, komfortod érdekében, használatod intenzitásának megfelelően, egyre inkább leszoktat arról, hogy az Agy I. (és olyan szervek, mint Száj I. és Fül I.) által korábban rendelkezésre álló kommunikációs formákat alkalmazd. Ahogy láttad egy bekezdéssel korábban, ha ugyan még emlékszel rá. Kellett volna valami GIF-et, vagy valami mémet raknom helyette, nem igaz? Sajnos az élet nem minden aspektusa közölhető ezekkel, 10 másodperces, Tik-Tok kategóriás video formájában, de erről majd később. Az Agy II. által végzett „beszélgetéseid” a végtelenbe nyúlhatnak és fognak is nyúlni, holott emberként úgy vagy huzalozva, hogy szeretnél egy beszélgetésnek végére érni. Ugyanígy, a másikra figyelés is relatívvá válik, hiszen ha az életedet az Élet II.-re helyezed át, akkor rengeteg emberrel vagy köteles egy időben „beszélgetni”, hogy azok ne sértődjenek meg, és ennek eredményeként ne szigetelőd el, ne közösítsenek ki. Mivel a „beszélgetés” a másikkal bármikor megtehető, mindez a beszélgetések mennyiségének óriási növekedését, azok tartalmának lakonikus tőmondatokká trancsírozódását fogja eredményezni.

Mindez összességében azt jelenti, hogy a beszélgetés, mint minőség mennyiséggé válva fog értéktelenné válni, annak hosszával, és ebből adódó tartalmi érdektelenségének / értéktelenségének megnövekedésével. Az Agy II. ha a felszínesen, új felhasználóként nézzük, azt kínálja: meghitt kapcsolatban leszel mindenkivel. Ez egy minőség. Ezzel szemben ezt adja: meg kell felelned mások semmitmondó, fárasztó, érdektelen, benned ellenszenvet kiváltó beszélgetési igényeinek, és ebben te innentől kezdve soha semmikor nem tarthatsz szünetet! Azaz mennyiséget kapsz a minőség helyett. A „beszélgetések” gyártósorának szorgos munkásaként fogsz megfelelni mindenki azonnali beszélgetési igényének, bármilyen triviális, és főleg ezer-meg-egyszer már megosztott, körbement, volt már, kép giccsről is legyen szó, vagy arról, hogy ki mikor, mit, miért csinált, és hogy milyen véleményt képvisel erről a boly, amelyhez éppen tartozni szeretnél. Ezeket tekinted barátaidnak, holott a barátság alapvetően belülről megnyilvánuló transzcendens erejét és minőségét informatikai technológiák fogják számodra kiszámított módon, mennyiséggé alakítva, előkészítve prezentálni, hogy azok segítségével letudjad a barátságok fenntartását. De a letudást cserébe valódi barátságot vársz e rendszeren keresztül. Ez teljes ellentmondás.

Mindezeken túlmenően itt az Élet II. ami már szóba került legalább 3 perce, ami ugye Tik-Tok időszámítás szerint a múlt században történt. Emlékezni tudsz-e arra, amit írtam, vagy ez már nehezen működik számodra? Nem bántani szeretnélek, ez lényeges kérdés.

Az Élet II. a mi emberi, elsőre nagyon rafinált emberi cselünk az Élet I. legfontosabb, minden mögött megtalálható alapvető problémájának kezelésére. Ez a probléma a következő formában foglalható össze: transzcendens minőséget érezni, átélni a legmélyebb egyesülést önmagunkkal, és a minket körülvevő univerzummal csak a jelen megélésével, arra történő békés és fegyelmezett összpontosítással lehetséges. Ezt élik meg a jógik, vagy egy művész, akinek valódi ihletettségéből a legnagyobb elismerésre méltó művek születnek, mert képes ezt a teljességet művével közvetíteni. Mindannyiunk számára, akik folyamatosan kétségeik és félelmeik viharának börtönében élnek. Ez az állapot elviselhetetlen, így kultúránk nagyon is találó kifejezést is alkotott erre: magyar nyelven „kikapcsolódásnak” nevezik mindazon tevékenységeket, amelyek ideiglenesen megszűntetik ezt a tűrhetetlen viharos állapotot. A „kikapcsolódás” remek szó: tökéletesen leírja, hogy itt nem az egység létrehozása történik meg, hanem pszichés és / vagy kognitív intoxikáció. Pontosabban:

- A kikapcsolódás történhet olyan formában, amikor új információkat szerzünk be – ekkor tudatunk figyel, és ideiglenesen kiemelkedik ebből a viharos állapotból. Így ideiglenesen kiszorítja őket a tudatból. Hátránya az, hogy ezekből az információkból tovább erősítjük félelmünk, aggódásunk, és vágyaink börtönének rácsait. Mert jó az a zeneszám, amiben vágyainkkal egyező dologról énekelnek, de majd ott fog visszhangzani bennünk, és nem lesz más módszer, amivel eltompíthatnánk, hogy másra figyeljünk – amely mind ugyanúgy fog visszatérni. Az eredmény: 70 évesen, folyamatos szívszorítás közepette aggódunk, hogy a világ tőlünk minden szempontból távoli eseménye ránk hatással lesz. Majd jön mindezekért a megérdemelt testi tünet: infarktus vagy sztrók. Hiszen életünket a második évtizedtől kezdve permanens, folyamatos rettegésben éltük le – a kikapcsolódás pillanatnyi szigeteire kétségbeesetten kikapaszkodva, mint egy fuldokoló. Kikapcsolódunk ha nyaralunk, kikapcsolódunk ha szórakozunk – esetleg mellé állítva az intoxikációt is.

- A kikapcsolódás másik formája a már említett intoxikáció. Emberi fajunk számtalan kémiai anyagot alkalmaz arra a célra, hogy a múlton rágódás, és a jövőért aggódás, azaz a félelem permanens és elviselhetetlen gondolat-viharát idegilenesen visszaszorítsa, a dohánytól a crack-ig. Előbbi például olyan fajta gyenge, de célzott intoxikációt hoz létre, ami társadalmi működésünket nem teszi lehetetlenné, de ideiglenesen keménnyé és oldottá tesz – visszaszorítja a folyamatos aggódásunk önmagunk által generált, lelkileg széttépő hangjait. A keménység és oldottság nem ellentmondás. Pontosan ez van jelen a jelen megélésében. Az összpontosítás gyémántkemény (v.ö.: vadzsra – buddhizmus), az oldottság, a transzcendencia teljes. Hátránya a kémiai és szükségszerű pszichés függőség, valamint a már ismert egészségügyi problémák.

Az Élet II. az első megoldást alkalmazza, és ebben ma maximum, nem csoda, hogy nagyon kelendő: a legnagyobb pszichés kiszorítás, ami csak jelen technológiai színvonalon megvalósítható. Ha a Hírfolyamot tekered, és nézegeted a harmónia, a transzcendens tökéletesség, az erő képi és szöveges formában megvalósított paródiáit, és ezzel nagykanállal lapátolod ezeket magadba, hogy aztán szükségszerűen élet-feszültségként jeleljenek meg. Főleg az irigység, az élettel való elégedetlenség, az intrika, az önmagad lebecsülése vonatkozásában. De nem tudsz mást tenni – ez maga a transzcendencia, a teljes elmerülés a jelenben, a legnagyobb szentség, a mindenség ahhoz képest, ha elméd gondolat viharát kellene elviselned. Valójában pedig nem más, mint a jelen és a transzcendencia, a gyémántkemény oldottság legteljesebb paródiája. És ebben nincs hátralépés, ha a megszokás már nem hozza e paródia esetében a korábban megszokott örömet, csak csömört: jelen vagy, vagy semmi sem vagy mások számára! Köszönjük Mr. Zuckerberg, bár ön is egy nagy elszenvedő, ezért sikerült önnek ezt a rendszert ebben a formában megszülnie.

Mi emberek megállapítottuk: nekünk önmagunk erejéből jogunk van emberfelettivé lenni, azaz minden olyan működést magunkhoz ragadni, amelyet képesek vagyunk megtenni. Nos, ha kommunikálhatunk a világgal, és értesülhetünk a világ minden, valójában nem ránk tartozó, életünket felkavaró, óriási terhet jelentő dolgáról, akkor mindez vissza fog ránk nézni, és meg fogjuk mindennek hatását élni. Titánok akarunk lenni – tessék, íme!

A közösségi hálózatok leértékelik a múltat. A Facebook Hírfolyama és ennek Instagram-ban megtalálható, funkcionálisan ugyanolyan megfelelője nem a múltat mutatja be elsősorban, nem arra fókuszál, hanem a másutt történt dolgokat tolja elénk. Úgy tálalva az eseményeket, hogy ezek éppen most történnek, noha a korábban történtek, de valójában a fókusz a folyamatos másutt-on és a jövőn van. Az algoritmus szétszaggatja a történések kronológiai sorrendjét, azon igyekezve, hogy minden információt a lehető leginkább ingerlő formában helyezzen a néző elé, nehogy véletlenül egy másodpercre abbahagyja a Hírfolyam fogyasztását. Végtelenül, de egyáltalán nem az explicit múlt felé vezető irányban. Hanem a másutt felé mutató végtelen irányban. És ennek jelentős következményei vannak, hogy miről leszünk képesek gondolkodni. Azaz, hogy magunkról hogyan leszünk képesek gondolkodni.

Nagy Testvér és a múlt

Orwell 1984-ében egyértelmű állami akarat érvényesült: a múlt bármilyen eseményére történő emlékezés halálos bűn volt. Lényeges, hogy ezt egy alattvalókon kívülálló autoritás érvényesítette. Célja ezzel az volt, hogy a végtelenségig koncentrált egyeduralom bármilyen működési hibája kitörölhetővé legyen, tehát a rendszert nem lehetett saját tévedésit felhasználva megbuktatni. Mert e rendszer az által válhatott volna megbuktathatóvá, ha mód nyílik átgondolni, mit állított, és ezzel szemben mit tett vagy mit nem tett meg. Ehhez az kell – és ezzel a lázadás gondolata az alattvalók elméjében megszülethet – hogy az ember képes legyen átgondolni a múltat.

Mindezzel szemben a Nagy Testvér rendszere a jelenre és a jövőre koncentrált, nem véletlenül. Az Két Perc Gyűlölet pontosan azt célozta, hogy kiszorítson tudatokból bármilyen múltra történő, fejlettebb, absztrakt kognitív funkciókat igénylő emlékezést, és helyette az űrt kitöltse szélsőségesen emocionális tartalommal. Gyűlölettel. Bármi iránt, amit a rendszer ezen elterelés céljából létfontosságúnak ítél, és mindenki számára könnyen emocionálisan csomagolható. Kevésbé kap szerepet a könyvben, de a rendszer működésének másik hajóereje propagandába csomagolt ígéretek voltak. Hogy holnap vagy máskor jobb lesz, tehát például több Győzelem Gin jut – aminek célja nyilván ugyanez: kontroll gyakorlása intoxikáció útján. E propagandának és juttatásoknak is egy célja van: megakadályozni a rezsim elszámoltatását, amely minden esetben a múlt koherensen egymást követő eseményeinek átgondolását jelenti. Mert minden lázadás első lépése ott kezdődik: képes vagyok átgondolni mi történt korábban. Szélesebben fogalmazva: a világ megismerése, és annak megértése ugyanígy a múlt átgondolásával kezdődik, itt bent a fejünkben. És minél inkább képesek vagyunk megismerni a világot, kognitív képességeinket alkalmazva, annál inkább átlátható és biztonságos világot vagyunk képesek teremteni önmagunk számára. Mert egyre tisztábban látni leszünk képesek döntéseink mögött álló motivációkat, ez által jó döntéseket hozni, majd learatni azok gyümölcseit. Kultúránk, de általában az emberiség kultúrájának minden sikeres embere döntően azért volt sikeres, mert kifejleszteni volt képes magában e képességet. Tehát: urald az emberek múltját olyan formában, hogy a múlt megismerhetetlen, és / vagy értéktelen, irreleváns legyen, és uralod az emberek jelenét és jövőjét.

A Facebook legfőbb bűne

Ahogy említettem, a Facebook és Instagram, mint emberi gondolkodást meghatározó alapstruktúra önkéntelen, profitmaximalizáló célból a múltat leértékeli, és a másutt jelent, és a jövőt értékeli fel. Teszi ezt olyan formában, azaz akkora dinamikával, hogy már csak önmagában ez a dinamika kiszorít bármilyen olyan lehetőséget, hogy személyes múltunk bármilyen aspektusát képesek legyünk, hiszen az időigényes és fárasztó tevékenység. Ezt alapvetően két formában valósítja meg:

- Egyrészt a rendelkezésre álló idő teljes kihasználásával: hogyan is lehetne bármit is átgondolni, ami korábban történt, ha elzárhatatlan módon ömlik ránk mások kommunikációs igénye (Chat), amelynek meg kell felelni?

- Másrészt ugyancsak hogyan legyen erre idő és érdek, amikor a Hírfolyam másutt-világai messze vonzóbbak, és messze könnyebben befogadhatók, mint annak kognitív erőforrásokat, és összpontosítást igénylő tevékenysége, hogy mit tettem, hogyan telt ez a napom: miért örvendezhetek, miért dicsérhetem meg magam, és mit kellene jobban tennem. Sokkal kényelmesebb (a Két Perc Gyűlölet totális ellenpólusaként) magunkba önteni a folyamatos Mi Történt Másutt Másokkal információkat. Amelyek pontosan ugyanilyen kiszorítást hajtanak végre, de szemben azzal, önmagukat másokkal törődő, felvilágosult és jó emberekként érezhetjük utána – ha netán sikerül leküzdeni a lájk- irigységet, vagy a hírfolyam átpörgetéséből adódó heveny megpukkadás érzését, hogy minden „ismerősünk” annyira elöl van az első hullámban, velünk pedig semmi érdemleges sem történik.

Az eredmény ugyanaz, sőt messze hatékonyabb. A múlt értéktelenné válik, eltörölhetővé és relativizálhatóvá. A múlt egyenlővé válik a másutt-tal. Így, ha a másutt-at uralni vagyok képes, uralni vagyok képes az emberek jelenjét és jövőjét, akik kezében kinőtt a második agyuk, és ez biztosítja számukra az élet II.-t. Ez számukra a kezdet és a vég, az oltár, a szentség, mindenségnek forrása.

Tegyük fel, hogy eljut a technológiai fejlődés arra a színvonalra, hogy a számítástechnika agykéreggel lesz összekapcsolható. Sok következménye mellett ennek lesz egy olyan következménye, hogy a beszéddel történő személyes kommunikáció idejétmúlttá fog válni, hiszen bármilyen közlés, bárki között, bármilyen távolságból megvalósítható lesz. Mit eredményez ez? Az emberek számára a személyes találkozások meg fognak szűnni, mert időrabló ostoba feleslegességek lesznek. Ahogy a sok chat ma is elnyírja ezeket a szerves kommunikációs csatornákat. Amit chat-en kitárgyaltál, élőszóban nem fogod, mert kitárgyaltad.

Mindez azt eredményezi, hogy mivel minden, abszolút minden emberi kommunikáció gépi rendszerek közvetítésével valósul meg, megkülönböztethetetlen lesz, hogy emberrel vagy gépi intelligenciával kommunikálunk. Gépi intelligenciáknak pedig mindig lesznek tulajdonosai, hiszen a létező legnagyobb hatalmat jelenti ezek alkalmazása. Ezek a tulajdonosok pedig azok kommunikációs készletét úgy fogják hangolni, hogy az általuk elvárt tudást préselje be az emberek tudatába, illetve általuk elvárt termékek és szolgálatások fogyasztására hangoljon ellenállhatatlanul. Mivel önmagunkról alkotott tudás másokkal folytatott kommunikációból, illetve mindannak zavartalan átgondolási képességéből ered, így a technológiai fejlődés nem csak a múltat fogja eltörölni, hanem tökéletes kontroll alá fogja helyezni mindazt az információt, ami bemenete ennek az átgondolási lehetőségnek. Igen, a technológiai szingularitással titánok leszünk. Akiknek lelkét a gépek visszavonhatatlanul bemászták. Tehát valójában borgok leszünk. Szeretnénk-e azokká lenni?

A zombik, mint szimbólum

Minden kultúrában megtalálhatók szimbólumok, amelyek tömören és tökéletesen leképezik a Zeitgeist-et, az idők szellemét. Ma a zombifilmek, játékok sokasága található meg. Gyermekeink viselik a koponyával díszített ruhadarabokat, miközben (a lányok) vámpírokkal és cuki élőholtakat formáló Barbie-babákkal játszanak. Zombi FPS: a hős fegyver arzenállal küzdi le ezeket a tudattalan, leépült, már nem emberi támadó hordákat.

Ez véleményem szerint nem véletlen: kultúránk halálfélelme, és egyéniség elvesztésétől való egyidejű félelme kristályosodik ki. Mert félünk attól, hogy a ránk ömlő felesleges információáradatban, hogyan leszünk képesek megtartani lelki integritásunkat, amelyhez vissza kellene húzódnunk attól. De nem tehetjük meg: a rendszer foglyai vagyunk. Megölnénk a zombikat, de ehhez magunkat is meg kellene ölnünk, vagy felmagasztalnunk. De ez utóbbit nem tudjuk megtenni. Maradnak tehát a zombik és a projekció. Hol a shotgun?!

Amiből sok van, annak nincs értéke. Ami erőfeszítés nélkül könnyen elérhető számunkra, annak ugyanúgy nincs. Ami elérhető korlátlan mennyiségben, annak értéke minimális vagy nulla.  Minél több mindennek nem érezzük értékét, amely körülvesz minket az életünkben, annál inkább értéktelennek érezzük azt. És benne értéktelennek érezzünk magunkat is.

Érték alatt nem csak, de inkább főleg nem anyagi formában kifejezhető értékre gondolok. Hanem minden minőségre és jelentőségre, amelyet egy dolog vagy egy eszme képvisel számunkra. A pénzben kifejezett érték annak csupán anyagi formában megvalósuló és tökéletlen megtestesülése.

A technológiai szingularitás azt ígéri többek között, hogy mindenki számára - aki részese, ezt tegyük hozzá - az anyagi javak elképzelhetetlen és végtelen bőségét fogja biztosítani. Ez ugye abból következik, hogy mi emberek, emberfeletti emberré válva technológiánk által, anyagi javak ekkora túláradó, végtelen bőségét is képesek leszünk létrehozni.

Ez szerintem naiv és ostoba elképzelés. Én ezért inkább azt mondom, hogy végtelenül nihilista, és semmit sem becsülő, mindent semmibe vevő titánokká válhatunk a folyamat végén, ha minden Kurzweil agyszüleménye szerint történik. Amely titánok között együttműködés nem lehetséges, hiszen, ha értékek nincsenek, csak mindenkinek a saját pillanatnyi önérdeke, ráadásul emberfeletti ember, miért is alkalmazkodna másokhoz? Ezt hívják amúgy libertariánus felfogásnak. Jeleskedett benne de Sade márki.

Megpróbálom bemutatni, hogy hogyan devalválja a technológiai fejlődés az értékeket, avagy a korlátlan bőség szükségszerűen hogyan üresíti ki, redukálja puszta mennyiséggé egy dolog transzcendens minőségeit. Azaz, ahogy a minőség mennyiséggé válik, úgy az értéke is elvész. Minél inkább mennyiségi lesz valamilyen minőség, annál inkább.

A fényképezést, a fotográfiát a XIX. század elején találták fel. Az első korszakban körülbelül az 1840-as évekig a fényképezés abszolút high-tech, elképzelhetetlenül újszerű technológiai megoldás volt. Az elkészített produktumok egyben technológiai demonstrátorok voltak, függetlenül a témától, az expozíciós időtől, a kép készítésének helyszínétől, az alkalmazott felszereléstől, és egyéb tényezőket figyelembe véve. Egyértelműen óriási értéke volt minden sikeresen előhívott képnek. Az elkészítés lehetősége és az elkészítés sikere túlmutatott azon, hogy az mit ábrázol. Nagyon komoly előkészületek voltak szükségesek a jó minőségű, és főleg az első színes képek elkészítéséhez, a fényviszonyoktól kezdődően a film kémiai jellemzőinek beható ismeretéig. Nyilvánvalóan, hogy ekkor minden elkészült produktumnak, azaz fényképfelvételnek óriási értéke volt a készítője, és annak környezete számára is.

A következő korszakban a fényképezés, mint professzionális szolgálatás terjedt el. Az emberekről, témákról fényképeket készítenek, akiknek érdekük fűződik egy tárgy, épület, látvány és főleg emberek megörökítéséhez. Ez arra utal, hogy egyfajta gondossággal ki kellett választani, hogy mi méltó a megörökítésre, mivel a fénykép elkészítése időigényes és költséges folyamat volt – korunkhoz mérve. Talán a szó, mint „megörökítés” is ehhez a korszakhoz kötődik, és tökéletesen leképezi ezt. Ma már ez a szó szerintem irreleváns a képkészítés vonatkozásában. A megörökítés szóban benne foglaltatik az, hogy a produktum ritka, „használata” éppen ezért hosszú időre szól. Egy olyan pillanatkép valamiről vagy valakikről, amely sokáig ugyanolyan formában nagy jelentőségű lesz a megrendelő számára. Pontosan azért, mivel az esemény már csak technológiai szűkösség okán is nehezen reprodukálható, és nehezen ismételhető. Igen, ez a műtermi fotók időszaka. A családok esetében e fotók elkészíttetése komoly, meghatározó és lényeges családi esemény volt. Az elkészített fényképek pedig sokáig, évtizedekig függtek a helységekben, vagy voltak sorba rendezve albumokban. Ekkor egy emberről esetleg élete folyamán csupán néhány fénykép készült: csecsemőként, ifjúkorba lépve, és esetleg utoljára akkor, amikor megházasodott. E képek pedig halálukig elkísérték őket. Megbecsülten függtek szobák falain.

A következő korszak, amely a XX. század közepétől a digitális fényképezés elérkezésének koráig tartott. Ekkor a fényképezés pontosan azért válhatott tömeges elterjedésűvé, mivel annak kényelmetlen, időigényes, szaktudást igénylő munkafázisával, nevezetesen a képek előhívásával a kép készítőjének nem volt szükséges foglalkoznia, ha nem akart. És az előhívás időbe került, várakozni kellett arra, sőt mindezeken túl pénzbe is került, tehát így explicit értéke is volt. Ezért ekkor szerintem messze nagyobb értékkel rendelkezett egy kép, mint ma. De további okokból is. Először is, az egy időben elkészíthető képek esetében volt egy korlát: 24 vagy 32 képkocka. Ez eleve meghatározta, hogy mit fotózzunk le. Másrészt, nem volt arra lehetőség, hogy az elkészült képeket a kompozíció helyszínén azonnal visszanézve azokat, válogassunk közöttük, törölve a nem megfelelőket, és megtartva a megfelelőnek érzetteket. Ami exponálásra került, az végérvényesen ott is maradt a filmen. Ezek összessége adott értéket a fénykép elkészítésnek, arról nem is beszélve, hogy érteni kellett a fényképezőgép lencséinek beállításához a különböző fotókhoz. Mindez témában elmélyedést, gyakorlatot igényelt, és óriási értékkel, ezért minőséggel rendelkezett.

Megérkeztünk a digitális képkészítés két korszakához. Az első korszak lehetővé tette a kényelmetlen és felesleges előhívástól megszabadulást, és a képek azonnali visszanézését. Annyi képet készíthettünk, amennyit csak akartunk, ha volt nálunk elegendő memóriakártya. Hamarosan paradox helyzet jött létre. Óriási időigényű lett, hogy a rengeteg készített képből leválogassuk azt, ami értékkel rendelkezik, tehát minimálisan például nem életlen. A korábbi komponálás művelete, a beleérzés és elmélyedés dimenzióját a készített képek válogatásának gyártószalag-kulimunkája vette át. Azaz egy művészi tevékenységből, egy minőségi tevékenységből mennyiségi tevékenység, futószalag szerű kényszerrel végzett munkavégzés lett. Itt, ebben a hatékonyságot aláhúzó tényezőben látható meg igazán a devalválódás.

Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy kompozíciókat tekintve a digitális fotók általánosan mind, egytől-egyig értéktelenek, mert digitáis technikával készültek, és akármennyi fotó készíthető, meg nem kell szenvedni az előhívással. Hanem arra gondolok, hogy egy kompozíció értékében a közvetlen témán túlmenően benne foglaltatik az is, hogy milyen erőfeszítéseket kellett tenni annak elkészítéséhez, milyen előzmények után juthattunk el oda, hogy azt a képet képesek legyünk elkészíteni. A tömegesen használt, autófókuszos gépek esetében a fényviszonyok ismeretére nincs szükség, cserébe persze olyan is a kép. De legalább jó sok van belőle, tehát átlagemberként, és nem elmélyülni képes profiként a minőséget megpróbáljuk mennyiséggel behelyettesíteni, és azt tapasztaljuk, hogy a mennyiség nem rendelkezik azzal a belső erővel, amivel a minőség igen. Lefotózzuk mi is a gyermekünket a ballagásán. Készül róla soha többé meg nem nézett további 160 fotó, mert amit megnéztünk, és hozzámértük a profi fotós által készített képekhez, arról megállapítottuk hogy mind kutyaszar. És itt nem a technikai prominenciára gondolunk, hanem arra, hogy az általa készített fotók mennyire visszaadják gyermekünk érzelmeit, azaz hogy a technikai prominencia és a fotós szaktudása együttesen egy kompozíciót ad ki. Mert elmélyülésből született, mert koncentráció, tudás, tapasztalat, esztétikai érzék, mind olyan tényező van belőle, amelyet ki kellett fejleszteni, meg kellett tapasztalni, és mindezek mellett a valódi pillanatot megragadni. Míg a mi fotóink ezek nélkül kutyaszarként, legalább-ez-van kategóriás dokumentum-mennyiségként, nem kompozícióként hanem dokumentációként porosodnak a diszk egyik, később talán soha többet meg nem nyitott mappájában. De azért tömegesen gyártjuk a kutyaszart, hiszen körülöttünk mindenki pont ezt teszi, és mivel, a korunk eszméjének megfelelően rendületlenül hiszünk abban, hogy a mennyiség minőséggé fog transzformálódni, és az felemel minket. Nem fog ilyen történni.

Itt járunk napjainkban: a fényképezőgép nem különálló eszköz, tehát nem kell azzal foglalkoznunk, hogy külön magunkkal vigyük azt. A mobiltelefon mindig nálunk van agy II.-ként. Így sosem kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy elszalasztunk valamilyen lefotózásra méltót, így a triviális dolgokról készített képek sokaságát fogjuk legyártani, messze meghaladva azt a mennyiséget, amit a kényelmetlen digitális fényképezőgépekkel készíthettünk. A körülöttünk lévő világ szinte kényszerít minket arra, hogy a triviálisból kompozíciót prezentáljuk, amiből persze nem lesz valódi kompozíció, hanem triviális dolgok sokak által készített dokumentációja, főleg ha azok óriási értelmetlen tömegét például az Instagram admin szintű munkatársaiként, vagy teszem azt az NSA képfeldolgozásra specializálódott számítóközpontjának munkatársaiként nézzük, az egészre teljesen rálátva, és láthatjuk, hogy mindössze 3 milliárd olyan fotó van, ami jellegében, témájában tök ugyanaz, és például cafe latte-t, pipacsos mezőt, vagy a pisai ferde tornyot ábrázolja. Mert noha utóbbiról annyi képet fogunk találni a neten, hogy kvázi el sem kell utazunk oda, hogy láthassuk, azért a homo sapiens-ek fontosnak fogják tartani, hogy a helyszínen, sorban egymás mellett állva elkészítsék pontosan ugyanazt a tökre egyforma fotót. Különbség az autokorrekciós mechanizmusok alkalmazásában van. Ez minimális és abszolút lényegtelen ekkora tömeget, ilyen dokumentációs automatizmust figyelembe véve.

Jól látjuk, hogy e fotóknak kompozíció értéke közel nulla. És nem csak a készítésének automatizmusa miatt. Hanem ezért, mert ugyanaz készül nagy számban, sorozatgyártású élményként, éppen emiatt valódi ihlet és élmény nélkül, nem kompozícióként, hanem önigazolási célból, egyfajta életnaplóként, annak kényszerű gyártási folyamatának részeként. Önmagunk emlékművének téglájaként, óriási sürgető kényszerként, hogy megmutathassuk magunknak és másoknak: itt is voltunk. Lesz-e ebből minőség, azaz a helyszínre eljutás, és az ott, a fényképező-applikáción keresztül látott dolog valódi befogadása, egy olyan helyzetben, amikor mindenki a mennyiség embereként ugyanezt teszi? Aligha. De még van potenciál a fejlődésben, nevezetesen a mennyiség növelésében. Majd ettől minőség lesz (nem). Aztán ott van a készítés után az adat-hegynyi fotó átválogatása. Ki foglalkozzon azzal, mikor mindenki a figyelmemet akarja, tehát ha 15 másodpercig sikerül koncentrálni egy témára, akkor az már jó? Semmi. Megy a telefon memóriájába, majd külső lemezre, a külső lemezek meg a szekrénybe. Senki által meg nem nézett tartalom lesz az ott lévő képek döntő többsége. Vagy megy fel a felhőbe, szóval X.Y. cég adatközpontjába, ahol ugyanez lesz a sorsuk, azon kívül, hogy feldolgozásuk szűrési buborékunk erősítését fogja üzemszerűen biztosítani. Valamint remekül tanítgathatók velük ANI rendszerek, az adott cég és nemzetbiztonsági szolgálatok által. De ma, 202-ban nem szarja le ez utóbbi két tényezőt?

Snapchat Spectacles. A jövő ígérete, csak legyen elég tárhely. Mondjuk a cloud-ban, az informatikai gigacégek által biztosítva, az NSA által full automatán vizsgálva, elemezve, backup-olva van. Elő sem kell venni a telefont. Sőt, még jobb, ha nem szemüveg formájában létezik a fényképezőgép, hanem minden a szemünk segítségével történik: tehát amit látunk, agykérgi számítógépünk segítségével tárolódik automatán a cloud-ban. Házasságot kötöttünk a technológiákkal elvégre! Innentől a kép puszta dokumentációs eszközzé, tisztán élet-naplóvá fog válni, értéke végleg semmivé lesz, hiszen nemhogy bármikor elkészíthető, hanem még arra sem kell erőfeszítést fordítani, hogy készítésének elvégzéséhez egyetlen cselekedetet végrehajtsunk. A mennyiség totális és visszavonhatatlan győzelmet arat a minőség felett.

És akkor ide tartozik még egy tényező, amely a képek értéknek totális megsemmisítését fogja jelenteni. Deepfake. Rövidesen bármilyen felhasználó számára elérhetőek lesznek olyan algoritmusok, amelyek segítségével álló vagy mozgóképekből valamilyen képi téma tökéletes, hamisítványát lehet előállítani. Ez a „megörökítés” vége. Nagyon borzasztó, ha egy kiközösíteni kívánt lány esetében annak fejét hitelesen össze lehet majd montázsolni egy népszerű pornószínésznő testével, és ezt minden létező portálon meg- és tovább osztani. De talán még borzasztóbb, ha olyan videofilmet lehet generálni másokról, amelyek tökéletesen hitelesnek tűnnek, de teljesen hamisak.

Hát így válik érték nélkülivé nem csak a másokról, tárgyakról, eseményekről készített kép, hanem minden olyan dolog, amely korlátlanul, erőfeszítés nélkül elérhető, mindenki számára bármikor igényei szerint rendelkezésre áll. A technológiai szingularitás nevű elmeszülemény e bőséget előlegezi meg minden dolog vonatkozásában. Nyugati civilizációnk ma sem tesz mást, mint talál valamilyen értéket, ami még nem lett piacosítva, marketing és életstílus-kiegészítőként és -kifejezőként piacra viszi. Majd, akik ezt fogyasztják, tehát akik mindezt gyorsan, készen, pénzért megvéve el kívánják sajátítani, egyre inkább érezni fogják, hogy az teljesen üres héj, abban nincs minőség, hiába vesznek belőle magukhoz jó nagy mennyiséget, jó nagy gyakorisággal.  

A bőség tehát, a dolgok mennyiségének rendelkezésre állása elképzelhetetlen lesz. Mivel minden minőség és emiatt minden abból adódó érték megszűnik, így mindent-tudó, mindet-elérő, de mégis mindent tagadó, minden létező dolgot az utolsó részecskéig analizáló (hátha ott van még egy darabka minőség), végtelenül zaklatott és ezért végtelenül agresszív, óriási hatalmú titánjaiként koronázzuk meg az emberi faj közreműködésünkkel megvalósított fejlődését. Ez a perspektíva. Minden olyan dolog, amely a ránk szabott, mennyiség által uralt komfortzónánkban történik, és minél inkább ott történik, minél inkább igazodik annak (egyre szűkülő, egyre speciálisabb) paramétereihez, annál kevesebb lesz számunkra ihletettség, áldás és transzcendencia.

Természetesen nekem semmiféle konkrét információm nincs és nem is lehet Közép-Európában, konkrétan Magyarországon élő állampolgárként az NSA és tsai. szervezeti működéséről. Azonban Snowden könyvének olvasása során néhány dolog eszembe jutott, annak alapján, ahogy ő -egyébként tiszteletre méltó távolságtartással- leírja a Cég működésének általa látott részét. Nézzük, mi történt azóta, tehát hogyan szervezhetik ott most az alvállalkozók és esetleg a kormánytisztviselők munkáját.

1. A könyvben leírt poligráfos vizsgálatot immár nagymértékben kiegészítik validált pszichológiai tesztek az adott személy felvételekor. Óriási pénzek lettek ezekbe az ügynökség részéről beletolva. A tesztek szükségszerűen annak eldöntésére irányulnak, hogy a jelentkező esetében a személyisége alapján képes lesz-e bármilyen tudomására jutott információt bármeddig titokban tartani. A tesztek másik célja annak eldöntése, hogy a jelentkezni kívánó számára az abszolút élcsapatot jelenti-e az NSA és egyéb hírszerző szervezeteknél végzett munka. A legideálisabb jelölt hírszerzési feladatra pontosan olyan embert jelent, aki soha, semmilyen formában nem kérdőjelezi meg semelyik felettesének semmilyen parancsát, és ezeket tartalmuktól függetlenül, kételkedés nélkül az USA nemzetbiztonsági érdekeinek általa azonnal teljesítendő elemének tekinti. A két tényező egymással összefügg. Összességében az embertípus felel meg legteljesebb mértékig az NSA és tsai. céljaira, amelyet – teljesen más kontextusú tevékenységben – kiválóan bemutat Merle: „Mesterségem a halál” című könyvében. Lásd. még: https://en.wikipedia.org/wiki/Superior_orders A tesztek kiértékelésben természetesen óriási szerepe van a gépi tanulásnak is: külön szervezeti egység van ennek fejlesztésére.

2. E pszichológiai tesztek random formában, a már alkalmazott munkatársak számára előre nem látható időpontokban megismétlődnek. Így a nemzetbiztonsági tevékenységeket végző munkatársak Cég nézőpontjából lényeges pszichológiai jellemzői trendként ábrázolhatók. Gépi tanulással rendelkező rendszerek segítségével döntenek arról, hogy mely munkavállalók állapota tekinthető stabilnak, figyelemre érdemesnek, kritikusnak, és ezért elbocsájtandónak. Lényeges, hogy a tesztek a munkavállaló nézőpontjából nem egyformák, de validáltan ugyanazokat a jellemzőket mérik, így előre azokra felkészülni nem lehet.

3. Az új munkatársak kiválasztásánál óriási szerepet kap a közösségi oldalakon dokumentált aktivitás. Természetesen itt nem, azaz nem csak az explicit közlések feldolgozásra gondolok csak, hanem ugyancsak pszichológiai értelemben validált módon, az adott személy által ott bemutatott, ízlést, értékítéletet, attitűdöt tükröző szöveges, képi és videós tartalom gépi rendszerek segítségével történő feldolgozására, ezek alapján riportok készítésére is. Tehát egyfelől van az explicit, ennek megtekintésében kompetens személyek által végzett megtekintés, másrészt e „meta-megtekintés”, gépi rendszerek által. Mindenesetre, aki nincs jelen közösségi hálón, annak esélytelen a Cég-nél dolgoznia. A rendszer természetesen a Facebook Inc. fejlesztése, és jellegében pontosan ugyanaz, amelyet e gyönyörűséges IT vállalkozás használ, a reklámok kihelyezése, és a hírfolyam abszolút személyre szabásának céljaira.

4. A humán munkaerővel végzett hírszerzési feladatok atomizálása. Minden munkavállaló (contractor, kormánytisztviselő) a lehető legkisebb egységét látja egy olyan komplex feladatnak, amelynek célját nem is ismerheti. Snowden után az NSA-nál (is) jelentős és kétségbeesett munkakör és feladat átszervezésbe kezdtek, amelynek pontosan ez volt a célja. Külön szervezeti egység van létrehozva, amelynek tevékenysége a különböző komplex SIGINT és ELINT tevékenységek felbontása olyan atomi egységekre, amelyeket hiába ismer X.Y. munkavállaló, mondjuk Johnny Smith, elfsapkával is felszerelt, hipszter kinézetű kontraktor-munkavállaló, halvány segédfogalma se legyen melója komplex mibenlétéről. Pontosan úgy, ahogy például a Manhattan-terv esetében, az Y-12 kódnevű elektromágneses szeparációt végző üzem esetében. Ahogy az itteni dolgozó nők sem tudták, hogy pontosan mi célból nézik a mutatókat, meg forgatják a forgókapcsolókat – lásd. https://en.wikipedia.org/wiki/Calutron_Girls

Természetesen e rendszert akkor lehet eredményesen és biztonságosan működtetni, ha a melósok egymással nem beszélgetnek – így ezért drákói szabályok bevezetése, a munkaterületek mellett minden közösségi tér audiovizuális ellenőrzése is megtörténik. Ez nem újdonság, régebben is így volt, az adott technológiai színvonal adta lehetőségekkel. Most ebbe a mixbe be van téve keményen a gépi tanulás. Tehát a megfigyelt személyek verbális kommunikációját real time gépi rendszerek értékelik ki, keresve azt, hogy adott közlése melója tartalmához mekkora valószínűséggel kapcsolódik. Cognitive Services, as you know. Így említett melósuk, J. Smith esetében, ha egy bláz elszívása közben a hétvégi barbecue-ról beszélget kollégájával, az oké. Ha dumájában mondjuk megjelenik a képernyő szó, akkor az alkalmazott gépi rendszereket triggereli a feléje irányuló megfigyelési szint növelésére. (lásd. Hey, Cortana, ok Google, és egyéb seggrepacsi kategóriás, piacra vitt megoldások.) Mindez összelőve a J. Smith már említett profiljával, amely így naponta, percenként, másodpercenként frissül és értékelődik ki. Pontosan ugyanúgy, mint az isteni Facebook és Google esetében, csak éppen nem arra a célra, hogy az user vásároljon.

5. Rendszeres indoktrináció, briefing, az említett permanens profilírozás eredményeként, korai beavatkozásként. Az eltévedni kívánó báránykát minél korábban vissza kell terelni a nyájhoz, már ha visszaterelhető állapotban van. Előzőek folyományaként történik.

6. Gamifikációs elemek beépítése, achievement-ek kiterjedt alkalmazása a motiváció fenntartása érdekében. Ez azért kell, mivel ha egy ha egy feladatot atomi elemeire bontunk szét, a szétbontás mértékével párhuzamosan kibaszott unalmassá válik. Ha pedig a feladat unalmas, a melós hibázik, meg elkezd mással is foglalkozni, hiába indoktrináltuk, meg brief-eljük olyan tartalommal, hogy amit aktuálisan csinál az orbitálisan kurva fontos a fehér fejű rétisas számára. Így mindezt játékos, de nem röhejes formában beemeljük a feladatmegoldásba, azaz intenzitását növeljük. Így és ennek alapján kapnak prémiumot is, továbbá, ha szépen gyűjti az achievement-eket, nem kerülhet be az alsó 10-20-30%-ba, akiket lapátra teszünk egy adott időszak végén.

7. Másik és alapvető, a 4. pontból eredő megoldás, hogy az atomizált feladatok között folyamatosan cserélik a munkavállalókat. Így, noha az XYZ-000 kódszámú feladatkörben J. Smith, kezdi már elunni magát a permanens profilírozás alapján, úgy átmozgatjuk őt az ABC-999 kódszámú feladatkört végző team-be. Ez természetesen teljesen eltérő helyszínen van, teljesen új kollégák közé kerül be. A korábbi feladatköréből megszerzett tapasztalata értéktelenné válik, és itt még a leginkább érintőlegesen sem beszélhet róla. Az új feladatkörében pedig nyilván hajtani fog (újdonság minimális varázsa, plusz össze kell gyűjteni a kötelező achievement-eket, hogy ne rúgják picsán), aztán ha úgy értékelik a rendszerek, hogy kezd beleszokni a dolgokba, mehet a következő feladatkörbe. Szervezetszociológia.

8. Minél több, leginkább adat aggregációs, „teljesebb képet” adó feladat gépi feldolgozásúvá alakítása, minél nagyobb mértékben, előzőekhez kapcsolódva.

Egyenlőre ennyi jutott eszembe, köszönöm az NSA munkatársai és gépi adatfeldolgozói rendszerei által kifejezett megtisztelő érdeklődést.

A technológiai szingularitás felé közeledve minden létező technológia új, jelenlegi emberi értelmünkkel nem megismerhető szintre fog jutni a technológiai szingularitás bekövetkeztének teoretikusai szerint. Mindez nekünk természetesen nagyon jó, sőt a lehető legjobb lesz. Röhejes, ennyit, ezt a tökéletes bizonytalanságot kínálják a jövő zálogaként.

Amikor úgymond mindenki egyenlő (jó ez nekünk?)

Az ember felettivé válás pillanata, indikátora ebben az értelemben az a pillanat, amikor rendelkezünk olyan technológiával, (és ennek alkalmazása széleskörű szükségszerűvé válik), amely létünk még magasabb szintre emelt anyagi és társadalmi biztonsága („kiteljesítése”) érdekében pacifikálni képes az emberi tudatot, annak potenciálisan minden létező tudattartalmát. Eszköze: neurális komputer és hálózati interfész, szoftverek, és SaaS odakint.  Amikor ez megtörténik, az abból ismerhető fel, hogy az individuális különbségek tudati és percepciós értelemben vett roppant sokfélesége tökéletesen standardizálttá tett, standardokhoz illesztetté válik, és e standardokon kívüli formái elhalnak, megszűnnek, nem létezhetnek. A technológiai fejlődés egy meghatározott pontján túl a technológiai fejlődést, a fejlődés, mint önérték-cél elérését legnagyobb mértékben akadályozó tényezői az emberi individuumok lesznek, pontosabban mindazok az egyedi különbségek, tudatállapotok, ami egy embert individuummá tesz. Illetve ami marad azokból, a feltételezett szingularitást megelőző hőskorból, amelynek ma a jelenben épp csak a feltételezett elején járunk. Amikor az egyéni individuális különbségek kifejezésének látszólagos, ma (például az Instagram segítségével) kibomló roppant gazdasága egyre jobban együtt jár majd ezek sematizálódásával, és egyre nagyobb mértékű egyneművé válásával – már ami nem a részleteket, hanem az egészet, például meggyőződéseket, elképzeléseket, vágyakat és hiteket illeti.

A technológiai fejlődés nem más, mint a lét bizonytalan sokféleségének áttekinthető „kevesebb-féleséggé” konvertálása, úgy hogy a korábbi bizonytalanul és veszélyesen sokféle mindenhez képest, a kevesebb a különbözőség az elemek között, mivel azon elemek vannak meghagyva és alkalmazva, amelyeket hasznosnak tartunk. Nézzünk meg egy kertet, és egy mezőt: a mező áttekinthetetlen a mi emberi értelmünk számára, vad, kultiválatlan. Ráadásul nem is hasznos, mivel nem terem rajta semmi olyan táplálék, amely megfelelő lenne számunkra. Vagy ha igen, akkor közel sem annyi, amely emberi értelmünk szerint elgondolva teremhetne, ha a mezőt művelésbe fogjuk. Ezért a mezőt kerté alakítjuk, technológiánk segítségével pacifikáljuk, lecsökkentjük a számunkra lehető legnagyobb szintre annak lét-bizonytalansági faktorát, és beállítjuk kizárólag számunkra megfelelő erőforrások létrehozására. Felássuk, ágyásokat hozunk létre, bevetjük a számunkra megfelelő növénykultúrák magjaival, és a lehető legnagyobb mértékig korlátozzuk olyan kultúrák megtelepedését, amelyek a pacifikációs törekvéseink érvényesülése ellen hatnak. A kertek a mező sokféleségéhez képest áttekinthetően egyformák, és bennük számunkra hasznos életformák könnyen elkülöníthetők és kultiválhatók. Ettől kertek. A technológiai fejlődés tudat-pacifikációja pontosan azt jelenti, hogy a sokféle emberi gondolatot, érzést technológiai úton kell egyneműsíteni, technológiai úton kell kertté, technológia-pacifikált térré tenni.

A fausti paktum

Sajnos azonban van egy probléma. Minél nagyobb mértékben vagyunk képesek pacifikálni korábbi vad területeket, és onnan egyre nagyobb erőforrás mennyiségeket kivenni, annál nagyobb mértékben kell olyan további technológiákat alkalmazni, amelyek a pacifikációs technológia hosszan tartó, már számunkra is káros (biztonságot, azaz erőforrás-kivételt romboló) hatásait csökkentik. Ilyen tényező az az előbb említett kert esetében, hogy a természetesnél nagyobb termésmennyiségért erőteljesen kell természetidegen, mesterséges anyagokat, vegyszereket használni, amelyeket aztán mi is elfogyasztunk. Minél nagyobb mértékű az erőforrás kivétel, az adott tér biztonságának növelése, annál több, egyre átfogóbb, egyre nagyobb mértékben egymással összekapcsolt, egymás hatását felerősítő technológiákat kell alkalmazni arra, hogy egyensúlyt teremtsünk a természet megerőszakolása által létrehozott biztonság, erőforrás-kivétel megfelelő szintjének biztosítása, és annak hosszú fenntarthatósága között. Ugyanez történik az ideális esetben technológia által pacifikált tudatok esetében is: egyre több olyan, egymásba illesztett, és egymás kölcsönös függőségei által meghatározott, alapvetően tudat-idegen kiegészítő működési mechanizmus lesz szükséges, amely a tudatok e kikényszerítetten szabályos, rendszer-standard állapotát ellenőrzi és fenntartja. Ez a fausti paktum, amit a technológiai fejlődés fényes jövője érdekében meg kell kötnünk. Tetszetős, ugye?

A technológiai szingularitás végtelenül rövid időegység alatt megtörténő végtelenül nagy technológiai fejlődést jelent a teoretikusai szerint. Ahogy közelíteni fogunk a technológiai szingularitás eseményhorizontja felé, egyre rövidebb időegység alatt történik majd vélhetően egyre nagyobb mértékű technológiaváltás. A fejlődés általunk teremetett gépi intelligenciák segítségével, majd azok egyenrangúan, végül azokkal egyesülve lép át a technológiánk emberi értelmezhetősége által húzott vonalon, a technológiai szingularitás eseményhorizontján, visszavonhatatlanul. Ez az elmélet, amely minden fajta technológiai fejlődésre fókuszál, éppen a leglényegesebb tényezőt nem veszi figyelembe.

Ahhoz, hogy emberfeletti emberré váljunk, túllépjünk a technológiai szingularitás eseményhorizontján, az szükségessé teszi, hogy egyrészt minden eddig technológiával pacifikált lét-teret elképzelhetetlen mértékben pacifikáljunk. Ez a technológiai szingularitás elmélet szerint azt jelenti, hogy a lét-terek biztonságossága végtelen lesz, mivel, az onnan kivehető biztonságot jelentő erőforrás mennyiségek is végtelenül megfelelőek lesznek számunkra, emberen túli emberek számára. Másrészt, minden létező lét-teret végtelenül nagymértékben pacifikálni szükséges, különben (jelenünkből nézve) a technológiai szingularitás eseményhorizontján nem lehet átlépni. Ez azt jelenti, hogy olyan terek végtelen szintű pacifikációja is szükséges, amelyek pacifikálása nem volt ekkora mértékű, vagy netán egyáltalán nem történt meg. Ilyen az emberi tudat, amelynek pacifikációja más lét-terekhez képest sokkal elégtelenebb módon történt meg eddig. Technológiai szingularitás azonban csak úgy képzelhető el, hogy a különböző lét-terekben a pacifikáció minősége az egyes elemeken végtelenül egyforma és ez által végtelenül szabályozott és egyöntetű lesz. Ekkor az erőforrás kimenet maximális, a rendszerszintű bizonytalanság minimális. Tehát a technológiai szingularitás egyenlő lesz a ma ismert emberi tudat teljes körű lecserélésével. Innentől nem már nem leszünk emberek: csupán gépeink által hatékonyabbá tett gépek. Kérdés, hogy mi emberek megvalósíthatjuk-e ezt. Mi mindannyian még mindig nagyon természeti lények vagyunk, pontosan úgy, mint öt vagy tízezer éve élt elődeink.

Minden ember esetében van olyan tényező, amiben különösen nagy, másokéval nem összehasonlítható teljesítményt képes nyújtani, noha ez a teljesítmény sok esetben nincs elismerve társadalmi értelemben, vagy deviancának tekinthető, noha amúgy a tudatállapotok sokféleségének egyike. Más teljesítményekben ezzel szemben sokkal kevésbé polarizáltnak tekinthető az adott személy. Bizonyos teljesítmények, amelyek sok esetben kiegyenlítettebbek, és alkalmasak, illeszkednek a technológiai fejlődéshez, az általános technológiai szinthez, megbecsültek olyan értelemben, hogy az adott személy társadalmi pozícióját biztosítják azok felhasználása által. A technológiai szingularitás felé közeledés e teljesítmények alapján háromfajta, egymással összekapcsolódva értelmezhető változást fog jelenteni.

Egyrészt, a különböző emberi teljesítmények egyre szűkebb, és egyre specializáltabb köre válik társadalmi értelemben megbecsültté. Másrészt, ezzel párhuzamosan a társadalmi értelemben nem lényeges teljesítmények, egyéni jellemzők a technológiai szingularitás felé vezető pályán egyre nagyobb mértékben válnak majd nemkívánatossá, azaz pacifikáció útján megfelelővé konvertálttá, visszafogandóvá, majd véglegesen megszüntetendővé. Harmadrészt mindezek egyre szélsőségesebb, nagymértékű és részletekbe menő értékelése és autorizálása elsőrendű társadalomszervező tényezővé válik. Így a technológiai szingularitás előestéjén a fejlődés érdekében figyelembe vett emberi teljesítmények társadalmi értelemben vett végtelen hasznossága és hasznosítottsága mellett nem lehet hely olyan teljesítményeknek és emberi jellegzetességeknek, amelyek nem kizárólag az egyes „már-alig-embereken” keresztül a társadalom, mint komplex technológiai önfejlesztő rendszer önfejlesztését szolgálják. De amúgy, mi ezen egyéni, gépi logikát tekintve tökéletesen irracionális tényezők miatt vagyunk emberek. Érezzük magunkat annak.

Azonban az emberi tudat nem pacifikálható ilyen mértékben. Az ember esetében a pacifikációs technológiák meghatározott mértéke feletti alkalmazása, az ember sajátossága, az öntudata miatt azt eredményezi, hogy az emberek ezt elviselhetetlennek fogják érezni, és megszabadulni kívánnak tőle: ha máshogy nem, életük öntudatuk által vezérelt, mesterséges befejezésével. Az emberek nem pacifikálhatók végtelenül nagymértékben. Mivel a technológiai szingularitás minden létező lét-tér technológiánk általi végtelenül nagy mértékű pacifikálását jelenti, az embernek saját, intelligenciájából adódó technológia által ember felettivé válása nem következhet be. Ennek végtelenné tételét a tudatban, mint lét-térben éppen emberi öntudatunk, technológiateremtő képességünk akadályozza meg egy bizonyos ponton túl, a technológia fejlődésének evolúciója során, nagyon is messze attól a ponttól, ahonnan már könnyen lehetnénk emberfeletti emberek, emberen túli intelligens létezők. Ezért nem válhatunk technológiánk által emberen túli emberré. Az emberiség közeljövőbeli nagy próbája lesz, hogy megérti-e ezt a törvényszerűséget. A XXI. század erről fog szólni, hacsak bele nem döglünk közben anyagi technológiánk következményeibe, a klímaváltozásba.

Bevezetés

Jogos! Mégis, miért lenne lényeges egy bármilyen átlagember életének történései, online aktivitásának lenyomatai, amelyek a jelenlegi formájukban megtalálhatók a mára unalmassá váló Facebook-on, illetve egy ajtóval arrébb ugyanott, az Instagram-on. Vagy Google rendszereiben. Vagy általában a digital big business kisebb-nagyobb, követési adatok összeharácsolásából pénzt csinálni kívánó szereplőinél. Hiszen ennek az adatgyűjtésnek mennyi csak a számukra látható eredménye: személyre szabottabb reklámok. Megszoktuk őket. Teljesen mindegy ezért, hogy kereskedelmi célú lehallgató berendezés, bocsánat, digitális asszisztens szállítja az aktivitás általa elfogható adatait, vagy okosóra. Jelenleg a legnagyobb online-szakbarbár felhasználókra is csupán közvetett hatásuk van a kimenetnek. Valójában mindez nagyon primitív és esetleges befolyásolási technológia. Az emberek irracionális lények – főleg úgy hogy a digitális szférából óriási mennyiségű zaj rángatja a figyelmüket. Ebben plusz egy zajforrás a reklám. Még azt sem tudjuk, hogy vett-e olyan terméket, amellyel kapcsolatban folyamatosan, minden felületen, Facebook-on, Instagram-on, Gmail promociós levélben már két hete pumpolják a rendszereink. Ugye mennyire indirekt és primitív megoldás ez?

Én előre tekintek.

A közmű mint evidens nemzetbiztonsági tényező

Ha valamilyen szolgáltatást sokan használnak, akkor ez egy állam lakossága szempontjából, és ezért az adott állam működése szempontjából lényeges, ellenőrizendő tényezővé válik, mivel a szolgálatás vagy jellemzőitől, működésétől sokan függnek, sok emberre van hatással. Az ilyen szolgálatásokat közműnek nevezik. Korábban már neveztem a két uralkodót, a Google-t és a Facebook-ot közműnek.

Aztán ott van az a tényező, ha az adott közmű funkciója információ szállítás. Egy adott állam lényeges és működéséhez elengedhetetlen tevékenysége, hogy önmagát képes legyen megvédeni határain kívülről, és határain belül keletkező veszélyektől, valamint minél korábban felismerje ezen veszélyek kialakulását. Ezért védi az információs közműveit is.

Mindezek okán, ha létrejön egy olyan (piaci célú) információközvetítési rendszer, amely kiterjedése és funkciói okán közművé válik, akkor az adott állam, amelyhez jogi értelemben e közmű tartozik, szükségszerűen nemzetbiztonsági ellenőrzés alá kell hogy vonja – nem is tehet mást. Hiszen az információk meghatározó hányada ezen keresztül közlekedik. Egyértelműen igaz ez, ha egy globális információközvetítési rendszer hálózati infrastruktúrájának döntő része áthalad az adott állam területén. És ezt az információközvetítési rendszert ugyanúgy globálisan használják.

Gizi néni és az NSA

De hát, ma miért lenne lényeges, hogy egyebek mellett, a PATRIOT Act, és egyéb szövetségi törvények felhatalmazása okán az amerikai National Security Agency (is) képes Kovács Károlyné, Gizike, Kisnagyfalvai lakos, Piac utca 2. szám Facebook hírfolyama, belájkolási, Gmail és általánosan Google szolgáltatásainak alkalmazásával (Android telefon) elérni mindazt, amit ezekből az adatokból össze lehet szedni, mondjuk egy Boundless Informant, vagy valami hülye kódnevű informatikai rendszer v.akárhányas verziója segítségével? Ez teljesen lényegtelen, hiszen ma ezeknek az adatoknak, és azokhoz való hozzáférésnek semmiféle relevanciája nincs Kovács Károlyáné, Gizike életére.

Ahogy korábban írtam, a mai digitális technológia, noha nagyon nagy penetrációval rendelkezik, nagyon is indirekt, követhetetlen, előrejelzést nélkülöző befolyásolási- kontrollálási potenciállal rendelkezik. Ez azonban jelentősen növekedhet, ha a technológiát még nagyobb mértékben integrálni leszünk képesek az emberek életébe, illetve fizikailag a testükbe. Ahogy ez a folyamat előrehalad, úgy lesz egyre nagyobb értékű az emberekről eddig összeharácsolt, és későbbiekben összeharácsolandó digitális információ. Nemcsak a Google és Facebbook, illetve a digital big business, arisztokráciája, köznemessége és hasznos idiótának tekinthető influencer-ei, hanem a magukat legdemokratikusabbnak bemutató kormányzatok számára is. Az illiberális latorállamok rezsimjeiről nem is beszélve.

Azonban, nincsenek még nagymértékben megfelelő és hatékony elemzőrendszerek az emberek által termelt digitális zaj feldolgozására, az adott célra, adott pillanatban értékes információk kiemelésre, egymással összefűzésükre, és ezekből következtetések levonására. Bár lehet, hogy ezeket már a fejlesztik gőzerővel a Google, a Facebook, és a velük „szövetségbe forrt” az NSA és Tsai. részére – de akkor ezeknek jelen kellene lenniük szolgáltatások piacán. Azonban ma egyenlőre nagyon keskeny képességű tanulni képes, iteratív mintafelismeréssel rendelkező rendszerek vannak, ezeket hívják ma divatos buzzword-al AI-nak: mesterséges intelligencia. Artifical Narrow Intelligence.

Alapvetően az elitek hatalmának bebetonozása, illetve a jótékony Nagy Testvér működésén alapuló finom-kormányzás két tényezőn alapszik:

• gépi rendszerek folyamatosan átlátják az emberek által termelt óriási (óriási mennyiségű szemetet is tartalmazó) adattömeget;
• és önmaguk iteratív fejlesztése okán, képesek ebből olyan komplexitású értékeléseket végrehajtani, amelyek a legrelevánsabb társadalmi, gazdasági, politikai finom-kormányzást biztosítanak.

Minden mindennel, avagy így kerül majd Gizi néni is a Five Eyes látókörébe

Azt gondolom, hogy ahogy növekszik a Google és Facebook, és társai (előbbiek mint fő reprezentánsok) kezében összpontosuló adattömeg, úgy lesz egyre fontosabb, hogy az USA szövetségesei hozzájussanak ezekhez olyan formában, amely alkalmas a társadalmak finom-kormányzására – minél szervesebben az adott egyén életéhez illesztve, számukra nagyon vonzó formában, és éppen ezért nem felismerhetően. Biztosra veszem, hogy jelenleg az USA szövetségesei, azok állami szervei hozzájuthatnak a Google, Facebook és egyéb rendszerekből információkhoz, mindenféle médiában megjelenő adatvédelmi pávatáncikálás ellenére. Azonban ez a régi elvet követi: az emberek korlátozott tudat-képességeire jellemző formákban: egyénekről szóló jelentések, és egyének, társadalmi szegmensek, áramlatok és egyéb kulturális / szubkulturális tényezőkről szóló statisztikák. Ezek teljesen jók egyéni felhasználásra, de tökéletesen alkalmatlanok adat alapú finom-kormányzás támogatására.

De mégis, ma miért lehet lényeges az, hogy Kovács Károlyné, Gizike a nyugdíjasklubban kavicsokat festett, amit fényképezett Android-ot futtató telefonjával, ami felküldte a fotókat a Drive-ra, tudta nélkül, de jóváhagyásával, ő pedig megosztotta a Facebook-on, innen pedig teljesen automatizáltan lett egy snapshot is az NSA Utah-ban található impozáns adatközpontjában?  

Igen, emberi információfeldolgozás tekintetében, ez az esemény jelenleg ma az USA nemzetbiztonságára releváns hatással nincs. Azonban a gépi rendszerek potenciálisan óriási, végtelen adattartományt foghatnak át, és a levont következtetések, relevanciák száma is végtelenül nagy, végtelenül bonyolult lehet. Elképzelhető az, hogy a gépi rendszerek képesek lesznek statisztikai értelemben szignifikánsan megállapítani: a köveken a virágrajzok esetében a piros szín mennyisége, ilyen és ilyen logikai kapcsolatok sokasága eredményeként releváns összefüggésben van azzal, hogy Kovács Károlyné, Gizike lelke legmélyén szélsőjobboldali érzelmű, és úgy gondolja, hogy a multiknak, és általában az USA-nak, kultúrájának semmi keresnivalója sincs Közép-Európában. És hogy a következő választáson arra a pártra fog szavazni, amely eme -előzetes, és a felsorolt okok miatt felfoghatatlanul pontos- mérések alapján tarolni fog a választásokon, és ki akarja léptetni az országot a NATO-ból. Mindezt úgy találták meg szorgosan működő Algoritmus Dezső-k sokaságai, hogy Kovács Károlyné, Gizike semmiféle ilyen, erre vonatkozó explicit tartalmat nem osztott meg sosem. Sőt, neki magának sem jutott eszébe ezen tudatosan gondolkodni. Az, hogy ez esetleg fals pozitív lesz, senkit sem fog érdekelni. A terrorizmus elleni (véget nem érő) harc jegyében, illetve önmagunk által fejleszteni képes adatfeldolgozási kapacitások terjedelmétől megrészegülve fogjuk saját életünk alakulást ki tudja mely célból fejlesztett algoritmusok kimenetére bízni, ha akarjuk, ha nem. „A jövő izgalmas. Ready?!”

Hát, így függ össze a néni, és az USA nemzetbiztonsága. Bárkit behelyettesíthetünk a néni helyett, és bármilyen gazdasági és politikai célt behelyettesíthetünk az USA nemzetbiztonsági céljai helyére. Ma nagykanállal tömjük adatokkal ezeket a rendszereket, a cicás mémektől kezdve, a pozőr videoszemeteken át, a Google rendszerébe felküldött, egészségügyi és egyéb szenzitív adatokat tartalmazó dokumentumok és táblázatok tömegéig. Ezek az MI-nek csúfolt rendszerek jelenleg a 2 éves gyerekek szintjén állnak: most vannak a „mi ez?” korszakban, a „miért?” korszak előtt. De ne legyenek kétségeink, ha ilyen mennyiségű adattömeggel etetjük őket, mivé is kinőhetik magukat. Főleg, ha a végponti eszközök agyi integrációja is megoldottá válhat. Ekkor lesz majd lényeges licencelni az USA-tól az adattömeget, feldolgozási és finom-kormányzási technológiát. Ha e paradigma szerint maradnak a dolgok, az USA e tekintetben lesz exportőr 20-30-40 év múlva. Persze erről mi hivatalból nem fogunk tudni.