Bevezetés

Még nem értünk el az inflexiós ponthoz, noha a Google és a Facebook mára közművé vált, és gondolhatjuk azt, hogy túl sokat tudnak rólunk és túl nagy a befolyásuk életünkre. Noha e vállalkozások, illetve általában az digital big-business szereplői mindenféle user-aktivitásból kívánnak és képesek is pénzt csinálni, ami rendszereiken belül történik, a technológia jelenlegi primitívsége miatt egyáltalán nem lehetnek elégedettek. Rendszereik és a felhasználó tudata között ott van számtalan akadály.

Amit ma elértünk, és ami még szükséges

Például: nagyon kedvező, ha a felhasználók óriási tömegének meghatározó mennyiségű társas interakciója jelenleg chat formájában a Facebook Inc.-n keresztül megy. Így elemezhető, ennek segítségével – nagy tömegű adatot feldolgozni képes gépi tanuló rendszerek segítségével – érthetővé és előrejelezhetővé válik, milyen szükségletei lehetnek az adott usernek, amikor az adott aktivitást tette a platformon. Továbbá kimenetként a nemzetbiztonsági ügynökségek is képet kaphatnak a társadalom, társadalmi szegmensek, szubkultúrák alakulásáról, hangulatokról. Mivel közművekről van szó, az ő hozzáférésük evidens. Az USA-ban megkérdőjelezhetetlenül, a háttérben maradva, Kínában megkérdőjelezhetetlenül, és explicit módon, Európában meg a világ többi részén, meg igény az volna rá az elitek részéről.

Így mára némi társadalmi terelgetés, vagy explicit önkényuralmi megoldások is alkalmazhatók a kormányzatok részéről – vagy az orosz titkosszolgálatok részéről, lásd. Trump győzelmét, valamint a Cambridge Analytica nemrégiben nyilvánosságra került dicsőséges tevékenységét példaként. A terelés és vezérlés terén jelenleg úttörő Kína, a kialakítás alatt lévő, az élet minden területét átfogni és digitálisan értékelni tervezett társadalmi kreditrendszerével. Ez a meritokrácia álarca mögé helyezi majd az ottani állampárt önkényuralmat. Amely a mi értelmezésünkben tekinthető önkényuralomnak.

Az önkényuralom a XXI. században barátságos, pozitív, aktivitásra és együttműködésre serkentő formában valósítható meg hatékonyan. Így ma alkalmatlan megoldás az, hogy valamilyen médiumon dölyfösen leszólva szól a hatalom, hanem teljes mértékben az adott felhasználóra, vágyaira és félelmei szabott közlések köztudatba adagolásával. Amelyeket ők - mivel véleményük - egyezik ezzel készségesen tovább is osztanak. Azonban a példaként hozott chat jelenlegi nagy hátránya, hogy technikai primitívségből, a jelenlegi technikai színvonalból adódóan igen kényelmetlen kommunikációs forma. Minél hosszabb a közlendője valakinek, annál inkább. Nagyon fárasztó és, valljuk be, röhejesen béna egy haptikus visszajelzést egyáltalán nem adó kijelzőt nyomkodgatni, arra figyelve, hogy amit magunkban már megfogalmaztunk, hogy a betűket ne üssük félre.

Miért jó, ha a chat „fejben” történik?

Az előzőek okán sokkal de sokkal jobb lenne, ha a chat „fejben” történne. Főleg azért, mert ma az user dönthet úgy: nem akar, vagy nem akar tovább chat-elni, vagy a Facebook-on nézni a sok információs szemetet, és ezért nem akarja a szűrési buborékjának megfelelően hozzá eljuttatott „érdekes”, cuki vagy explicit manipulatív információt tovább osztani – azaz nem kíván mások által manipulálhatóvá lenni. Ezek bizony jelentős, és leküzdendő problémák. Ha ez a korlát eltűnne, a függőség a technológia iránt, illetve a függőség fenntartásával gyakorolt, még gyerekcipőben járó, szűrési buborékon alapuló finomkontroll a jelenleginél messze hatásosabban fenntartható lenne.

Hogyan? Kérdezheted joggal.

Megfelelő technikai színvonalon látszólag bárkitől származó közlést készíthetnek gépi rendszerek, pontosan olyan szöveget, képet és videót generálva, és azok tartalmait összehazudva, amelyek iránt az egyes személyeknek a legnagyobb affinitásuk van. Deepfake.

Nyilván, megfogalmazódik benned, hogy más közlését hogyan lehetne meghamisítani ilyen módon, ha ők esetleg személyesen is ismerik egymást, és beszélni tudnak erről a közlésről? Egyrészt, ha a Facebook az agyba kerül, akkor a személyes kommunikáció, amely szavakkal, hangok kiadásával történik, ilyen primitív, lábszagú módon irreleváns és felesleges lesz, hiszen minden megtárgyalható lesz azonnal és bármilyen távolról. Tehát szabad út lesz afelé, hogy két személy közötti, normál esetben privát beszélgetés, kereskedelmi és kormányzati igények szerint legyen behangolható, hiszen informatikai rendszeren megy keresztül. Másrészt, amennyiben valaki másokkal kerül kapcsolatba a rendszer segítségével, a személyes kommunikáció szükségszerű leépülése okán ez a másik lehet egy személynek látszó informatikai céleszköz, magyarán chatrobot. Nem is fog róla tudni!  Mivel az egyén vágyai, félelemei, hiedelmei és minden egyéb jellemzője e mély integráltság miatt azonnal és teljes mértékben ismertté válik, a kapcsolatrendszerével együtt, roppant könnyű lesz olyan személyre szabott közléseket kapni ettől az új „barátjától”, amelyekkel a legjobban egyetért, és amelyek ezért mindennél hatékonyabban formálják nézeteit, és akadályozzák meg, hogy bármiben eltérő módon gondolkodjon, mint ami a kormányzatok és a gazdasági szereplők által elvárt. Jól látszik az, hogy mindennek két feltétele van: minden létező felhasználói, azaz emberi aktivitás digitalizálható, számszerűsíthető, feldolgozható legyen – és ennek kimeneti oldalaként olyan rendszerek, amelyek képesek a fentieknek megfelelő közlések azonnali megfogalmazására és szétküldésére ezen óriási adattömeget feldolgozva. Ma 2019-ben ilyen végső célú rendszereket fejlesztjük, bár ezek még ma pelenkás korban vannak. De legyünk büszkék, hogy ebbe az irányba haladunk. Tudod, ez a technológiai szingularitás, a gép és az ember házassága!

A végső cél

Alapvetően mind közművé vált Google, mind az Facebook esetében (illetve politikai és gazdasági elitek számára) a végső cél az lenne, hogy:

• amikor bárki bármilyen dologra gondol, informatikai technológiák azonnal az ahhoz logikailag kapcsolódó további információkat tegyenek lehetővé a gondolkodás szintjén;
• az adott személy „eredeti- kiinduló” gondolata szükségszerűen regisztrálva legyen a felsoroltak rendszereiben, illetve nemzetbiztonsági rendszerekbe továbbküldésre is kerüljön;
• a gondolatra, amelyet az adott személy elgondolt, olyan további információk érkezzenek gépi rendszerekből, amelyek 1) pénzért történő fogyasztásra, azaz termék, vagy gondolati-szolgáltatás, illetve emberi test metabolizmusát megváltoztató szolgáltatás (implantok) alkalmazása felé kormányozza az egyén szükségleteit. Leküzdhetetlen vágyat keltve ezek iránt, hiszen a neurális számítógép közvetlen az agyhoz kapcsolódik. Másrészt 2) a további, gépi rendszerekből érkező válasz-információk jellege olyan, amely finom-kormányzással az egyént folyamatosan visszatereli az elitek által kívánt status quo irányába, a legkisebb ettől való eltérést is „kedvesen” de következetesen korrigálva. Egy barátságos, pillanatnyi örömöket maximalizáló, jó apaként funkcionáló Nagy Testvérként. Ez azon gondolatokra vonatkozik, amelyek explicit nem piacosíthatók. Ezek számát egyben minimalizálni kell, azaz minden létező gondolatnak és érzésnek ajánlott, hogy legyen olyan kimenete, amely piaci termékként, emberi testen kívüli, vagy test-integrált szolgáltatásként maximális gyönyört okoz az adott személy számára. Ez történhet tudati síkon, vagy a test metabolizmusát megváltoztatva. Továbbiakat lásd: Franke: Orchideák bolygója: https://moly.hu/konyvek/herbert-w-franke-az-orchideak-bolygoja

Lényeges, hogy itt minden, egy emberi elmében megfogalmazódó abszolút minden létező gondolatnak, érzésnek a digitális lenyomatáról, annak feldolgozásáról van szó – kivétel nélkül. Ma a Google, Facebook, általában a digital big-business arisztokráciája és köznemesei számára, valamint a gazdasági és politikai elitek részéről (lásd. Kína) jelentős probléma, hogy a technológia primitívsége okán, az emberek aktivitásuk meghatározott részét, egyenlőre szabad akaratuk alapján képesek lehetnek függetleníteni ezektől a megfigyelő és potenciális finomkormányzó rendszerektől. Ennek legfőbb oka az, hogy az eszköz (például okostelefon, okosóra) testükön kívül helyezkedik el, illetve gondolataik teljes skálája sincs e hardvereken futtatott szoftverekbe irányítva.

Ugyan, hol van ez még?

Ugye jól látjuk azt, hogy amennyiben az emberi-gépi technológiák totális összekapcsolódására gondolunk, akkor a mai informatikai technológia milyen nagyon távol áll ettől a kívánatosan ideális állapottól, mennyire nagymértékben primitív a szükségletvezérlés és egyén-társadalom finomkormányzás. Pontosan ezért nem zavarja jelenleg az embereket ma az, hogy online aktivitásuk milyen formában kerül feldolgozásra, kiértékelésre, és kikhez jutnak el ezek. Életükre a Google és Facebook felületén végzett aktivitás valójában abszolút minimális hatással van jelen – noha a két cég szolgáltatásainak penetrációja óriási. Most még csupán annyi a probléma a túlhasználattal, hogy leépíti az emberi kapcsolatok valódi formáit. Elveszi az időt a valódi történések elől. Lerombolja a koncentrációs képességet, és absztrakt következtetések levonásának képességet. Túlhasználva a munkamemóriát, kifáradást, stresszt okoz, és semmi olyan nem történik, amire hosszú távon érdemes lenne emlékezni- azaz semmi sem kerül át a hosszú távú emlékezetbe, nem tesz hozzá semmit a valódi ön-történetünkhöz. Valamint függővé tesz azzal kapcsolatban, hogy lelki kielégülés formáit a hírfolyam tekergetésével, illetve chat-elés túlhajtásával keressük. Mindezek persze rövidesen jelentős társadalmi problémákat fognak okozni, de azt nyilvánvaló, hogy ez milyen kicsike ár a technológiai fejlődés dicsőséges útján. És hogy milyen potenciál van még a technológiai fejlődésben, az emberek és gépek házasságában.

Az inflexiós pont az lesz, amikor az embereknek dönteniük kell arról: testükbe, elméjükbe fogadják e az informatikai rendszereket, és ezekkel a lehetőségek és egyidejű befolyásgyakorlások rendszereit. Akarják-e boldogságukat gépi technológiákkal maximalizálni, és ennek áraként emberi lényegük teljes terjedelmét vásárláslóerővé változtatni a termékek, szolgáltatások, gazdasági, politikai és társadalmi eszmék piacain. Lesznek-e többé-kevésbé szuverén emberekből ezen erők és érdekek permanens fogyasztói, illetve permanens evangelizátorai és földművesei.

„Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell.”

Máig évszázados múltunk fogságában

„Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk” - Ady

Magyarországon, belátható időn belül nem lesz polgári társadalom. Az erős polgári társadalom mindenki által evidenciaként elfogadott értékei eredményezik többek között azt, hogy ha kimegyünk egy köztérre, tisztaság van, mert senki sem dobálja el a szemetet, nem dobja le a csikket, tapos rá, és hagyja ott. Belső indíttatásból tesz így, és ez a kulcsfontosságú tényező. Magyarországon ilyen az elkövetkező 30 évben nem lesz. Más olyan érték sem, amelyekre nyugaton járva irígykedve rácsodálkozunk, a fizetésektől kezdve a relatív létbiztonságig. Ennek okai véleményem szerint múltunkban keresendők.

Éretlen népnek nagyhatalmi (?) befolyás, a birodalmak korának alkonyán

„Sohasem voltunk a nemzetiségiek elnyomói” – Tisza István

Magyarország szerencsétlenségre összekötötte sorsát a Habsburg-ház vezette Ausztriával, létrehozva egy dinasztikus legitimiáción alapuló, és a közös hadsereg erejével fenntartott államszövetséget. Egy geopolitikai értelemben már akkor idejétmúlt konstrukciót, amely a „népek börtönévé”, kelet-európai nemzetalakítási törekvések  vált, és amely ezért szét is hullott 1918 őszén.

Az azt megelőző korszakban, 1867-től kezdve, a magyar elitek, de valószínűleg a magyar társadalom e téren minimálisan tájékozódott része azt gondolhatta, vagy inkább érezhette: Magyarország immár, évszázados hányattatások okán végre elérte a számára méltó, és szükségszerűen megérdemelt (?) szerepet: nagyhatalommá vált. Nagyhatalommá, amely az osztrákokkal történt dualista kiegyezés okán az osztrák erőre támaszkodva diktálhat a Kárpát-medencében. Ez volt az un. „boldog békeidők”, amely kifejezés tökéletesen példázza is mindazt, amit erről a korról gondolunk.

Ez az elképzelt nagyhatalmi idill iránti vágy tükröződik vissza a Nagy-Magyarország matricákban. Hogy mi különlegesek vagyunk társadalmi emlékezetünkben dicsőségesre színezett múltunk miatt.

Az arisztokrata elitek bukása majd pusztulása, és ennek következményei

Az 1918-as összeomlással a volt arisztokrata elitek jelentős része elvesztette gazdasági vagy politikai pozícióit. Kisebb részük képes volt pozícióit átmenteni Horthy-Magyarországba. Majd lassan, de folyamatosan szorult ki a politikai hatalomból, úgy, hogy 1944-es év már egy Szálasi Ferencet emelt hatalomba. Majd a második világháborút követően bevégződött az arisztokrácia pusztulása.

Nem pártolom a feudális eredetű, a XX. század közepén is feudális működtetésű nagybirtokokon élő vagy még inkább élősködő magyar arisztokráciát. Egyetlen funkcióját tartom fontosnak, amelynek képtelen volt megfelelni, nagymértékben az 1. világháború kitörése miatt: egy jelentősen megkésett társadalmi fejlődésű társdalomban, egy nagyon szűk polgári réteg mellett csak az arisztokrácia tagjai rendelkezhettek volna olyan befolyással, hogy nemzetet összekovácsoló célokat képviseljenek. Pusztulásukkal pontosan ez a koherencia képző erő veszett oda.

A megkésett társadalmak fő jellegzetessége a gyenge integráltság: az adott társadalmon belül különböző rész-társadalmak léteznek, amelyek kölcsönösen utálják egymást, és kölcsönösen nem ismernek el olyan célokat, és eljárásmódokat, amelyeknek az egész társadalom számára evidenciaként kellene jelen lenniük. Azaz amelyekre az irígyelt polgári társadalom felépíthető. Amelynek eredményeként a világ kiszámítható és rendezett. Az arisztokrácia „jobb híján” annak haladóbb tagjai segítségével lett volna képes elősegíteni e koherencia létrejöttét – ha nem szól közbe a történelem.

A 3 millió koldus felemelkedése

A Horthy-korról mondták, hogy a hárommillió koldus országa volt, egy olyan társadalom, amelynek döntő többsége a XX. század közepén feudális élet- és függőségi viszonyok között élt. Talán a legjobb korrajz Illyés Gyulától származik. A Puszták népe véleményem szerint tökéletesen bemutatja ezt a világot. A mérhetetlen személyes és anyagi függőségek világát, ahol minden létező legkisebb anyagi erőforrásért emberfeletti erőfeszítéssel kell küzdeni. Ez nem csak fizikai erőfeszítést jelent, hanem a lehető legnagyobb mértékben (rab)szolgai behódolást a hatalomnak, és ezzel párhuzamosan mások kijátszását. Gyermekkortól kezdve: onnan, hogy el kell lökni a másikat, hogy nekem jusson abból a kis kenyérből.

Miután a történelem viharai az arisztokráciát elpusztították, a 3 millió koldus országának leszármazottai lettek egy pontosan rájuk szabott politikai ideológia által a hatalom birtokosai, vagy legalább élhettek át a szocialista modernizáció által anyagi felemelkedést. Ráadásul mindezt egy olyan politikai konstrukció létezéseként, amely lenézte és deklaráltan nem tisztelte a magántulajdont, de legitimációja érdekében szemet hunyt a közösségi tulajdonok kisebb-nagyobb alattomos megdézsmálása felett.

„A korrupció az, amiből te kimaradsz” - Hofi

Mindezek okán előttünk áll a magyar társadalom képe: ez egy olyan társadalom, amelynek tagjai szűkebb ismerősi körben nagyon erősen összetartanak, hogy annál jobban utálhassanak mindenki mást, aki tőlük eltér – valamilyen tekintetben.

Szerintem a magyar emberek legfőbb baja a korrupcióval alapvetően az, hogy ennek „áldásaiból” nem ők részesednek. A létezése nem probléma számukra, meg sem értik, hogy miért nem jó az. Nagyon erősen leképeződik ez a dualitás a társdalomban: tehát amilyen mértékben vigyáznak saját javaikra, olyan mértékben nézik le, és egyszerre használják ki azt, ami társadalom tulajdona vagy erőforrása. A szemét utcán való eldobálása, és a közbeszerzések több százmillió forintos túlárazása között ebben az értelemben nem látok különbséget. Ugyanígy nem volt és nincs különbség abban személyes mozgatórugókat tekintve, hogy a dolgozó a 80-as évek végén a kéziszerszámokat lopta el az üzemből, vagy főnöke az üzemrészt privatizálta ki kreatívan önmagának, a 90-es évek legelején.

A magyar társadalom döntő többsége haszonleső, ügyeskedő és számító, de egyben gyáva és alattomos ember. Ennek véleményem szerinti társadalomtörténeti okait felsoroltam. Ugyanakkor sértődött, duzzogó és magába forduló, hiszen ilyen történelmi okokból eredő éretlensége és kisebbségi érzéséből eredő kulturálatlansága miatt milyen is lehetne. Ezért vetíti ki igényét különleges elbánásra, látszat-harciasságra, arra, hogy ismerjék el nemzetének valahai erejét, vagy még inkább annak hamis csillogását, és ezzel ismerjék el őt magát. De ez lehetetlen: hiszen a valódi erő nem mások elismeréséből táplálkozik. Ahogy a teljesítmény sem látszatmunkákból és ripacskodásból válik elismerésre méltóvá.

A néplélek tökéletes párlatai

Minden népnek olyan politikusai vannak, amelyet megérdemel. Ez tökéletesen, sőt a lehető legjobban igaz a 2010-től uralkodó rezsimre. Ők maguk a legtökéletesebb koncentrátumai a magyar népléleknek. A velük szembenállók többsége pedig véleményem szerint csupán azért kívánná eltakarítani őket, hogy pontosan a helyükbe üljön, és pontosan ugyanúgy diszponálhasson az összeharácsolt anyagi és hatalmi erőforrások felett. A szembenállók alatt mindenkit értek, nem csak politikusokat: a korrupció és a befolyás a legtöbb embert csak azért zavarja, mert nem ő részesül belőle. Örömmel szolgáljuk mindazon intézményeket, amelyek célja közös erőforrások kreatív saját kézbe juttatása, vagy ezek hasznaiból való részesedés. Így születnek az 500 millió forintos megvalósíthatósági tanulmányok, illetve minden olyan papírozás, amellyel az EU-s pénzek felhasználásnak úgymond jogszerűségét igazoljuk – a magunk alattomos módján.

Lehet utálni tehát a 2010-től hatalmon lévő rezsimet, de annak megvetett és kigúnyolt, harácsoló és gyáva, alattomos és hazug zsírdisznóinak és papagájainak jellemvonásaiból fogunk találni olyat, ami bennünk is megtalálható. Nézzük például azt az embert, ahol mindez tökéletesen kikristályosodott, a miniszterelnök úr őfelségét: láthatjuk benne a magát roppant okosnak, roppant dörzsöltnek látszó ügyeskedő kisembert, akinek mindenre van valami szellemes beköpése, de amúgy egy középszerűnél is szánalmasabb semmitmondó valaki, nyugat-európai nézőpontból, és ha a valódi tudást és valódi erőt állítjuk mellé.

Ez a magyar ember útja

A magyar társdalomban véleményem szerint mára egyetlen evidencia létezik: az hogy mi valamilyen értelemben európaiak vagyunk. Azt gondolom, hogy ez az egyetlen olyan eszme, amelyet a társadalom minden rétege, az adott politikai szekértáborhoz tartozás ellenére többé-kevésbé egyetért. Semmilyen más nincs ezen kívül. A mostani, migránsok elleni hadjárat számtalan káros hatása ellenére egyetlen pozitív tényezővel rendelkezik: kifejezte Európához, a nyugati civilizációhoz tartozásunk tényét, még ha a lehető legtorzabb és leghazugabb módon is. Mi nem vagyunk egyenlők azokkal, akiket az uralkodó rezsim egyfajta politikai szappanoperaként bemutat.

Magyarországon szerintem kizárólag akkor jöhet létre a jövőben nyugatias értékeket képviselő polgári társadalom, ha Európához tartozásunk kerül érezhető és egyértelmű veszélybe. Amikor el kell dönteni, hogy legalább maradunk a nyugati érdekszféra perifériáján, vagy keleti geopolitikai mezőbe sodródunk.

Más esetben ez nem lehetséges e társadalomtörténeti előképek okán. Kultúránk ezeket megőrzi és üzembiztosan továbbadja, átörökíti a széttagoltságot. Törekedjünk arra, hogy a magyar társadalom polgári értékeket őrző szűk szegmensébe tartozzunk. Ennyit tehetünk véleményem szerint. Pontosan úgy, ahogy a dualizmus korában, és a Horthy-korban: Magyarország feudális és technokrata társadalmi szegmensekre osztható. Mint mindegyik rosszul integrált megkésett társadalom. 100 év telt el, és ugyanott tartunk.

Bevezetés

Jelenleg a nyugati világban egy igen jelentős, ám kevéssé szembetűnő kulturális átalakulás történik, annak későbbi következményeivel. A legjelentősebb és legnagyobb befolyással rendelkező dolgok sosem szembetűnők, hanem magától értetődők. Ez most is igaz.  Az információs technológiák minden kommunikációhoz- kapcsolathoz köthető dinamikát és tendenciát óriási mértékben felerősítenek (és egyben dashboard-á és azon végzendő menedzselési műveletté standardizálnak). Így e kulturális expanzió is óriási társadalomformáló erővel rendelkezik. De kedvezőtlen következményeit jövőben meg kell fizetnünk, nekünk, fejlett nyugati embereknek. E következmények, avagy externáliák várhatóan pszichológiai és szociálpszichológiai jellegűek lesznek, és tömegesen, mindenki számára ismert diszfunkciók formájában lesznek láthatók.

A problémák abból adódnak, hogy e szubkultúra esetében koncentráltan vannak jelen olyan működésmódok, amelyek a benne lévőket kiszolgáltatottá teszik másokkal szemben, és a szubkultúra jellemzőinél fogva ez a kiszolgáltatottság nem fejezhető ki közvetlenül. Anyagi és / vagy felszínes célok elérését és ezzel való hivalkodást ösztönzik és jutalmazzák, valamint más szempontból szükségtelen versengést gerjesztenek és tartanak fent. Egyben nem kínálnak alternatívát azok számára, akik mindezekben nem kívánnak részt venni, azaz pontosabban fogalmazva kapcsolataik fenntartása okán kötelességüknek érzik a részvétel minimális formáját. Ennek oka nem véletlen.

Mindezeket nagymértékben felerősíti az is, hogy noha egy másfajta, térben és kapcsolati működését tekintve behatárolt szubkultúra esetében az ott elfogadott működésmódok csak az abban megtalálható, azokat befogadni kész emberekre hatnak, akik kiléphetnek ebből a szubkultúrából. Jelenleg viszont nincs kilépési lehetőség a közösségi hálózatokból a fejlett társadalmakban, amelyek esetében a személyes kapcsolattartás, a személyközi viszonyrendszerek létrejöttének és fenntartásának a Facebook, Instagram a leglényegesebb médiumai, sőt közművei lettek. A maguk szükségszerűen technológia alapú megközelítésével, és profitérdekeivel, nyilván. Alapvetően ma egy kulturális hódítás történik: az amerikai társadalom kultúrája, pontosabban annak egy véleményem szerint európai nézőpontból üres és egyben destruktív szubkultúrája válik világkultúrává nyugati világban az internet, mint technikai infrastruktúra, backbone segítségével. Miről is van szó, melyek ennek összetevői, és mi a probléma ezekkel?

A self-made man és az amerikai álom kultúrája

A self-made man kifejezés Henry Clay nevű államférfihez köthető, és kiválóan összegzi e kulturális mező jellemzőit. Azok az emberek tekinthetők tiszteletre méltónak, és az amerikai kultúra héroszainak, akik képesek voltak kifejleszteni olyan képességeket, amelyek segítségével gazdasági vagy politikai karriert voltak képesek befutni. Mégpedig úgy, hogy a jelentéktelenségből, kemény munkával és / vagy vállalkozó szellemmel, vagy társadalmilag még elfogadható gátlástalansággal, de lényegében önerőből elismerésre méltó gazdasági vagy politikai hatalmat teremtettek meg. Tegyük azt hozzá, hogy erre egy angolszászok által benépesíthető földrész lehetőséget is biztosított – így „könnyebb” volt gazdasági vagy politikai self-made man-né válni. Legalábbis a hősi időkben, amelynek dicsfénye máig visszatükröződik, sőt marketingeszköz is. Ők a példaképek: a termékkel te kisugárzásod is közelíteni fog az övékéhez.

A self-made man ethosz összekapcsolódik az amerikai álom eszméjével: mindenkinek lehetősége van önmagát, saját erejéből megvalósítani, az USA pedig a lehető legjobb kereteket teszi lehetővé mindehhez. Mivel lényegében minden rajtad múlik: ha kitartó és állhatatos (self-made man) vagy, az áhított gazdagodásban, és jelentőssé válásban (társadalmi mobilitásban) fogsz részesülni. Az amerikai álom eszméjének gyökerei a Függetlenségi Nyilatkozatban, konkrétan annak keletkezési körülményeiben keresendők. A Függetlenségi Nyilatkozat kifejezi, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, valamint mindenkinek joga van az élethez, szabadsághoz (akármit is értsünk ez alatt), valamint a boldogság kereséséhez. Lényeges, hogy ez a kultúra legitimálja, kedvező társadalmi működésnek tekinti a kockázatot és a versenyt: az ideális self-made man örömmel méri össze képességeit másokkal, sőt keresi is az ilyen lehetőségeket. A legkiválóbbak, a leginkább versenyezni, a legnagyobb mértékben kockáztatni képesek méltóak arra, hogy beteljesítsék az amerikai álmot – akármi is legyen ez esetükben.

„-How are you? -Oh, thanks! I am very fine!” – a távolságtartó szép (álszent) hazugságok kultúrája

Az Egyesült Államok egy befogadó társadalom – történelme okán ez nem is lehet másképp. Minden társadalmi működésnek alapvetően az a célja, hogy valamilyen közös világértelmezési és e világértelmezésen alapuló közös cselekvési platformot hozzon létre, annak ellenére, hogy az embereket tudatállapotok, ebből adódó attitűdök, értékek szivárványa jellemzi. A teljesen eltérő kultúrákból származó embereket pedig főleg e sokszínűség jellemez.

Az USA éppen annak eredményeként lett azzá a társadalommá, ahogy ma (mindannyian kicsit másként) ismerjük, mivel ebben a világértelmezési és cselekvési programban lényeges helyet foglalt el a másság tisztelete, de ha nem is a tisztelete, legalább az ezzel kapcsolatos tolerancia. Az USA kultúrájának lényeges eleme a sokszínűség, gondoljunk itt New York Chinatown-jától az indián őslakosság által lakott területekig.

Amennyiben egy társadalomban a másság elfogadása, vagy legalább a másokkal szembeni tolerancia ilyen magasra értékelt, szükséges létrehozni olyan hatékonyan működő társadalmi cselekvésmódokat, amellyel az ismeretlen másik megérthetővé, megismerhetővé válik. Fontos, hogy e cselekvésmódok egyben adjanak biztonságot arra nézve, hogy a másik, ismeretlen személy nem fogja ezeket félreérteni, és ezen az első vagy felszínes kapcsolaton alapulva továbbépíthető az együttműködés. Vagy sérülés- támadás nélkül megszüntethető.

Véleményem szerint ennek az elvnek leképeződése az, ami a fenti mondatban megjelenik. De ahogy minden emberi tett vagy cselekedet, ez sem tekinthető abszolút jónak: minden olyan társadalmi tényező, amely túlnövekszik eredeti célján, már romboló hatású lehet.

Az a kommunikációs mező, amit a fenti mondattal jellemzek, alapvetően szemtől-szemben viszonyok között alkalmazható. Lényeges norma, hogy a (sablon)válasznak mindig pozitívnak kell lennie: ezt megerősítő metakommunikációval. Ez a kérdés, az ezt követő válasz, majd az ebből kibontakozó (small talk) párbeszédnek (amelynek lényeges eleme például az időjárásról szóló megállapítások) alapvetően nem célja információcsere: egymással szembeni biztonság és egyértelműség felépítése és újradefiniálása a célja. Lényeges, hogy a személyek látják egymást – így valódi emócióikat is ki kifejezik, vagy kénytelenek kifejezni, a másik pedig szükségszerűen értelmezi ezeket. A metakommunikációnak ez esetben is óriási szerepe van: a szóbeli közlés idegenek, távoli ismerősök között mindig pozitív, de a metakommunikáció lehetőséget nyújt annak értelmének teljes módosítására is. Így „finoman” közölhető a másik számára a szóbeli közléstől eltérő közlés is. A képernyő és a Messenger erre nem képes.

Ha valakinek sok, de szociális értelemben nem túl mély és szerves kapcsolata van, ezek fenntartása, folyamatos újradefiniálása során korábban, az online-világ előtt is szükséges volt ezt a kommunikációs sémát alkalmaznia. És minél több ilyen felszínes kapcsolattal rendelkezett, annál inkább volt e kommunikáció tartalma ez a fajta közlés – amely lényegében a mi európai nézőpontunkból nézve alakoskodás. Ez szükségszerű: egy idegen, vagy futólag ismert embernek szóban nem mondhatom el, hogy például fáj a fejem, vagy a hó végén nem fogok kijönni a konyhapénzből. Nem kezdhetem ezzel a beszélgetést. Előtte ezt a fajta „összehangolást” kell végeznem. Minél több ismerősöm van, annál kevesebb a szerves kapcsolatom azok meghatározó részével, ezért annál „távolabbról” kell kezdenem ezt az összehangolást vele, ha találkozunk. Minél különbözőbbek, vagy potenciálisan különbözőek az emberek, úgyszintén annál több ilyen „összehangolási körre” van szükség. Mivel az USA „népek olvasztótégelyének” tekintette önmagát, szükségszerűen e összehangolási módszerek jól ismertek és az általunk ismert formában alkalmazottak a társadalmi érintkezések során. Egy homogénebb társadalom esetében nem releváns ezek ilyen mértékű kifejlődése. A „mindenki számára korrekt összehangolás kultúrája” az USA jellemzője.

Mindenesetre ez mára európai nézőpontból az álszentség, az erőltetett korrektség és erőltetett megfelelés kultúrája lett. Olyan, amelyet felszínesnek nevetségesnek tekintünk. Ahol a másikkal szemben palástolt rosszindulat mértékbe esetleg arányban áll a másik felé mutatott mosoly szélességével. A túlműködés tipikus problémáit látjuk mi európai szemszögünkből. Nekünk, európaiak számára ez olyan erőltetett, annyira mesterkélt és olyan modoros.

Campus-miliő: e kultúra szélső pólusa

A felsoroltak összegződése, kulminációja az miliő, amely az amerikai egyetemi campus-ok esetében, de főleg az Ivy League egyetemek esetében megfigyelhető. Ez a szubkultúra lett mára – online technológia formájában megjelenve és gazdasági hasznot hajtó formában tárgyiasulva - világkultúrává. Ha a az „I am fine!” kultúrának, a tökélyre fejlesztett álszentkedésnek van szélső értéke, pólusa, az itt, ebben a miliőben található meg és élhető át. És ebből a miliőből született a Facebook – mára mint világot meghatározó kulturális mező.

Ennek a miliőnek alapvető jellemzője, hogy a benne lévők valószínűleg döntő többsége számára nincsenek olyan fajta életvitelhez kapcsolódó problémák, és azok sürgető megoldási kényszere, mint egy munkásosztálybeli fiatalnak. A megélhetéshez szükséges pénz, a lakhatás megteremtése és fenntartása, a mindennapi élet ezekhez kapcsolódó, ebből eredő gondjaira gondolok. Mit látunk az Instagram-on? Ilyen jellegű témák alulreprezentáltak: mindenki a személyes jólétének digitális formában reprezentálódó emlékművét építgeti.

A campus-miliőben, ebben a prominenciát már fizikailag is kifejező környezetben, a fenti kiválasztottak vannak együtt, sőt ami lényeges: folyamatosan együtt vannak – tanulnak, de ami ennél sokkal fontosabb, élvezik- évezhetik az életet e mellett. A közösségi hálózatok logikája is ez: akkor vagy jelen a fősodorban, ha folyamatosan használod a platformot. Megosztasz és kukkolod mások aktivitását.

A campus-miliőben a folyamatos együttlét okán a társaságok és ismeretségek gyorsan kötődnek, felszínesek, gyorsan is változhatnak. Az ismeretségek gyors és felszínes megkötésének, és legalább látszat-fenntartásának katalizátora az előzőleg leírt „How are you”-val előzőekben jellemzett társadalmi működésmód. Lényeges, hogy a sok ismerős megléte a campus-miliőben az elsődleges, a legfontosabb, társadalmi presztízst, prominenciát nominálisan kifejező tényező.  És mit látunk a Facebook esetében? Hivalkodást a kapcsolatok mennyiségével, noha ezek mögött valójában nincs esetleg semmi olyan, ami valódi ismeretséget jelentene. Valamint azt is, hogy komplett algoritmus áll rendelkezésre a Facebook és Instagram esetében is, hogy ellásson kapcsolattal. Ennek egyetlen célja, hogy valós élethez képest óriási mennyiségű kapcsolatot „kényszerítsenek rád”, hogy később ezek ápolása rabolja el az időd jelentős részét.

A dolgok, az események a campus-miliőben gyorsan történnek. Bőségesen állnak rendelkezésre anyagi erőforrások, amelyek az egyéni és társas életet megédesítik, sőt nagymértékben segítik, hogy a történések a lehető legnagyobb élvezetet jelentsék. Ebben a környezetben, amelyet döntő többségben legalább középosztályba sorolható fiatalok népesítenek be, mindenki igyekszik kifejezni prominenciáját, vagy még inkább, tiszteletreméltó különcségét – még akkor is, ha ez más miliőben megvetett vagy nevetséges dolog, esetleg konkrét deviancia lenne. Ez már csupán abból is adódik, hogy az együttlét folyamatos, legalábbis messze intenzívebb és szervesebb ugyanazokkal a személyekkel, mint az élet későbbi szakaszában, a munka unalmas és szürke világában. Így több látszik és több is láttatható- láttatandó önmagunkból. A munka világában azonban explicit ellentétes érdekek, hatalmi viszonyok között kell teljesíteni. Ezzel szemben itt, a campus-ban, mondjuk a Yale-en, a Princeton-on, az MIT-en, a folyamatos, alapvetően egyenrangú felek együttléte a hatalom megszerzése helyett a prominencia kifejezését, illetve ennek versenyét erősíti fel. Az önkifejezés sürgető igénye és a folyamatos együttlétből adódó megfelelési kényszer mások felé a fő üzemanyagai ennek a versenynek. Az „I am fine!” bájvigyora mögött sokszor óriási féltékenység, irigységek, harag, és totális rivalizálás található meg. De itt, ebben a miliőben, a felsoroltak, általában az agresszió másokkal szemben pozitív előjelűvé válik, mert az „I am fine!” kulturális programja miatt csak így elfogadott kifejezni azt – és mivel folyamatosan egymás közelében vagyunk.

Ebben a kulturális mezőben a különcség („egyéniség”), a modorosság, az anyagi erőforrások megéltével való hivalkodás, a testi szépség túláradó kifejezése, és annak tolakodó bemutatása, a spontanelitás mímelése- megjátszása, az események szervezése, és azok magjához kapcsolódás, a közösségi eseményekben történő demonstratív, pozitív értéket hordozó elmerülés a legfontosabb értékek. Ugye pontosan ezek azok a tényezők, amelyet a Facebook és az Instagram igyekszik kidomborítani? Ez maga az önmagvalósítás annak, aki fölényben van, és prominens, és maga a legteljesebb pozitív, mosoly mögé zárt agresszió azok felé, akik e tényezőkben nem képesek versenyezni. Nem lenézzük a másikat, hanem úgy mutatunk neki többet, hogy senkinek érezze magát. Ugyanez képeződik le ma az e kultúra logikája szerint kialakított közösségi portálon. Mosolyogva, 3 tonna szmájlit és szívecskét küldve mutatjuk (hazudjuk) neki azt, hogy ő is jó, de mi külömbek vagyunk. Lájkirígység, hírfolyam végigpörgetéséből következő levertség és frusztráció: ezekkel jellemezhető ez a pozitív agresszió Facebook / Instagram formájú megjelenése, illetve annak következményei.

A campus-miliőben élők esetében önmaguk folyamatos előtérbe tolásának sürgető igénye evidens módon következik a self-made man ethoszból, amelyet itt még inkább aláhúz a kiválasztottság tudata: ők ebben a generációban, itt és most, az amerikai álom valódi és igazi letéteményesei. Az egyetemi környezet pedig egyben aláhúzza, és folyamatosan megerősíti az előzőek, és a verseny fontosságát. Sőt, a társadalmi értelemben legtisztább, és legtiszteletreméltóbb verseny éppen itt, az egyetemi oktatásban, azon belül pedig az amerikai egyetemi oktatás zászlóshajói esetében található meg. Lehet-e egy ilyen környezetben ignorálni, megkérdőjelezni a verseny elsőbbségét, a saját amerikai álmaikat kovácsoló ifjú self-made man-ek és woman-ek által vallott ethoszt? Aligha, hiszen ez a hely, ahol azt megkovácsolják.

Ez a kulturális mező az, ahonnan a mai, Szilícium-völgyi vállalkozások vezetői, vagy még inkább, a Szilícium völgyi elit érkezik. És amely termékké átalakítva számunkra is elérhető. Sőt, annak addiktív jellemzői okán általánossá válása mindinkább kötelező.

Pavlov lelki jutalomfalatkái

Minden közösségi hálónak legfontosabb célja: a felhasználók figyelme és aktivitása az ébrenlét lehetőleg minél nagyobb összidőtartamában erre, és csak erre irányuljon. A pénz ebből jön – a hirdetők tudják, hogy közönség lesz, a nemzetbiztonsági szolgálatok pedig elvárják – bár utóbbiról nem beszélünk.

A Messenger és a lelki jutamlomfalatkák

Operáns kondicionálás. Ha a felhasználó tudja, hogy a rendszerben regisztrált kapcsolatitól pozitív megerősítést, „lelki jutalomfalatokat” fog kapni, akkor folyamatosan interakcióban lesz másokkal, hogy ezekhez a megerősítésekhez folyamatosan hozzájusson. Esetleg nem, vagy messze nem az adott téma lesz a beszélgetés, interakció közvetlen célja, hanem ennek keretében egymás jóleső kurkászása. A beszélgetés csupán protokollá, vezetősínné válik ehhez. Én jutalomfalatot adok neked, rádírok egy szót, teszek mellé hat szmájlit, meg egy robbanó szivecskét, biztosan számíthatok rá, hogy tőled is ezt visszakapom. A szó lényeges, de jutalom intenzitását, édességét, a kedvesség szimbolikus adását számomra, és megkapását számodra ezek fogják jelenteni. Könnyen elkészíthető, azonnal alkalmazható, másik által ismert kellemes giccsecskét nyújtunk át neki, és szívünk megtelik a másikról való gondoskodás érzetéből származó gyönyörrel. Így ezt a késztetést máskor, minél többször át akarjuk érezni. Hogyan kapcsolódik mindez az előzőekhez? Ha azt kívánjuk, hogy az általunk működtetett platformot addikcióként is jellemezhető mértékben használjanak a felhasználók, akkor óriási mértékben fel kell erősíteni azt, hogy a másokkal kapcsolatba lépés minden esetben örömet okozzon, és ehhez minden olyan tényezőt eliminálni kell, amely veszélyezteti azt, hogy mások explicit módon megbántódjanak. Ennek legfontosabb eszköze, hogy a platform használatával egyidejűleg az user-ekbe bevésődik, hogy a szóbeli kifejezésmód mindig pozitív tónusú. A campus-miliő pontosan ugyanígy működik. Mindenki olyan pozitív másokkal szemben a felszínen, hiszen minimálisra kell csökkenteni az explicit támadás, agressziót, vagy csak minimális egyet nem értést a másik felé. Már csak azért is, mert ki tudja: a sok kapcsolatból éppen ő lesz esetleg a jövőben valamire felhasználható – a saját céljaim érdekében manipulálva.

A pozitivitás vaskeze

A Facebook és Instagram esetében feltűnő, hogy a platform a háttérből vaskézzel érvényesíti az álszentségnek előzőekben leírt komplex kultúráját. Ez sikerül is a nekik, talán a legjobb példa, hogy sokszor hallani olyan emberekről (tipikusan fiatal nők), hogy személyesen egy szót sem szólnak egymáshoz, netán kifejezetten utálják is egymást, de a Facebook chat-en, a Messenger-en egymásnak küldik a mosolygós emojik tucatjait, csúnyán mondva „körbenyalják” egymást. Ez az „I am fine!” kultúra talán legtökéletesebb megtestesülése a platformon. Csak ilyen környezetben biztosítható az, hogy mindenki a másiktól, egy adott időtartamon belül a lehető legtöbb lelki jutalomfalatot kaphassa, illetve ő is a lehető legtöbb falatkát oszthassa ki. Az már más kérdés ebben a felszínes világban, hogy ezek a jutalomfalatok mennyire őszinték. De hiszen a campus-miliő sem az őszinteségről, hanem a szerepjátszásról és mások manipulációjáról szól. A másik megdicsérése a Messengeren a szívecskékkel hánytatóan nagy mennyiségben kidíszítve, és a másiktól a dicséret elfogadása ugyanannak az éremnek két oldala. Tehát ez a fajta pozitívan torz működés teljesen evidens tényező a platform tulajdonosai szempontjából, hiszen a valós világban vélhetőleg ebben nőttek fel: a lelki jutalomfalatkáknak – mivel technikailag megoldható - állandóan záporozniuk kell a felhasználókra! Ha a „How are you? I am fine!” paradgima megsérül, akkor a felhasználók nem fognak idejárni: hiszen ki akar más explicit rosszallásával és agressziójával szembesülni? Ez a felhasználószám esését jelentené, az pedig a halálos véget. Tehát nemhogy bátorítani, hanem ki kell kényszeríteni, hogy az emberek mások iránti bármilyen érzelmeiket pozitívan torzítva, azaz valódi szemtől-szembeni közléshez képest messze eltúlzottan fejezzék ki, és hogy ezt minél gyakrabban, minél intenzívebben tegyék meg. Lelkileg kényszeríteni kell őket (a versengést, mint erőt felhasználva), hogy minél több olyan tartalmat tegyenek fel, amelyek köré összpontosulva, azokon kérődzve-csámcsogva az egymás közötti jutalmazás folyamatosan fenntartható. Ennek legfontosabb, valójában pszichológiai értelemben szigorúan validált, ez által profilozásra alkalmas kitüntetett eszközrendszere az emojik óriási választéka. Hiszen nem is érezhetjük azt, hogy a másikra valóban odafigyeltünk, ha nincs az üzenetünk végén legalább 5-6 darab belőlük – hiszen mi is ennyit kaptunk! Ha én szívecskét kapok, kényszert érzek, hogy ne bántsam meg a másikat, és legalább annyit, de még több giccses szeretet-kifejezést adjak vissza – közben magamban meg azt gondolom, hogy igazán lekophatna a másik! De ilyen például az is, hogy a platform helyetted gondolkodik azzal kapcsolatban, hogy melyik ismerősnek lesz születésnapja. Hosszú távon éppen ez lesz a platform legnagyobb problémája is: ahogy a jelenlegi Facebook-generáció érik, idősödik, egyre jobban át fogja látni, hogy az emberek mennyire manipulálni kívánják a másikat, és hogy milyen mérhetetlenül kétszínűek képesek lenni. Sőt, eddig még nem is volt ilyen generáció, amelyik ezt képes lenne megtapasztalni ilyen mélységben és intenzitással. Ezt is köszönhetjük majd a Facebook Inc.-nek.

Az óceáni érzés pótléka

A másik tényező, hogy sokszor nem konkrét tartalmat keresünk, hanem inspirációt. A neten a tartalmak keresésének döntő többsége abból a célból történik valószínűleg, hogy azok felemeljék lelkünket. Minden ember szeretné minél többször átélni az óceáni érzést: a csendes határtalanság és a pillanattal, a jelennel való tökéletes egység érzését. Lecsillapítva magában azt a zűrzavart, amit saját egója kelt benne folyamatosan.

A campus-miliő az inspiráció deklarált miliője. Eleve, akik benne jelen vannak, pontosan azért vannak ott, mert méltónak találtattak arra, hogy inspirációkat keressenek, és később új dolgokat hozzanak létre – legyen ez számelmélet, gráfok, sejtbiológia, csillagászat, irodalom vagy bármely más tudományág. Az inspiráció hajtja előre a világot, az inspiráció és ennek következtében a világ bizonyos szegmensének jobb megértése rendelkezik a legerősebb erővel. Kevés embernek jut ezen a bolygón, hogy mindezeket átélje. Amikor önmagunk megtudtunk valamit, vagy képesek voltunk megcselekedni valamit saját erőből. Alapvetően ez az egyik legfontosabb gazdagság. (Például én is így vagyok ezzel, amikor ezeket most leírom – nekem nagy erőt jelent, de te teljes joggal gondolhatod mindezt értéktelennek.)

Az inspiráció gyönyörével szemben áll, amikor mások céljai érdekében kell személyünket, személyiségünket alárendelnünk, mégpedig időben folyamatosan, és intenzitását tekintve maximálisan. Gondoljunk itt például szalagmunkára, Chaplin „Modern idők” filmjére. Tehát az inspirációval szemben a másik pólus a teljes lelki és fizikai alkalmazkodás mások által meghatározott, számunkra undorító és gyűlöletes tevékenységekhez és körülményekhez.

Az elit könnyen részesedhet inspirációkban, más csak abból az okból is, mivel nem szükséges olyan munkát végeznie, amely ezt a fajta (Marx által is leírt) önfeladást gyakorolnia, abba önmagát belekényszerítenie. De hogyan adhatunk inspirációt a tömegeknek? Hogyan tehetjük ez által is addiktívvá a szolgáltatást? A campus-miliő inspiráció-gazdagságát hogyan tehetjük termékké és hogyan vihetjük le addikciót eredményező fogyasztási cikké a tömegek részére?

 A platform az inspiráció „lebutított”, hosszú távban visszatekintve valódi értéket nem hordozó formáját önti rá a felhasználókra, ezt igyekszik a maga szükségszerűen tökéletlen módján megadni. Először is: eláraszt információkkal (azaz ilyen módon kényszerít munkára). A kapcsolatok kapcsolatba lépési lehetőségek száma egy adott időpillanatban fullasztóan sok. De jó ebbe belefulladni. Ennek az is célja, hogy aktív tevékenységre serkentse a személyt- az egó által folyamatosan tudatban tartott, ott pörgetett gondolatokat, huss elfújták. Most örömmel dolgozik – szó szerint – a felhasználó a maga lelki jutalomfalataiért, a munkáltató a Facebook Inc. Igen, ez ténlyeg munka, csak nem pénzzel fizetik, hanem pszichés tényezőkkel. A munkaszervezési elv: gamification. Aztán ott vannak maguk a tartalmak, illetve annak ígérete, hogy a következő tartalom még jobb, lelket még jobban felemelő, óceáni érzést a pillanat erejét és valódi erőt hoz el. Inspirációt ad. Olyan képi és egyéb kifejezésmóddal, amit preferálunk. Ehhez kellenek a pozitív tartalmak: modoros, erőltetetten szellemes mém, kisállat, tájkép, étel-ital, mosolygó más emberek, szépség. Pont úgy, ahogy a campus-miliőben ezt mindenki tolja ezerrel. De csalódunk kell: hiszen mindezek valódi átéléséhez nem lehetünk csupán szemlélők. De a kényszer hajt: hátha a következő kép vagy videó elhozza ezt a felemelkedést. Hogy az ott történtek megtekintése engem is felmagasztosít. És így tovább, ez pontosan ugyanolyan operáns kondicionálás, mint a félkarú rabló esetében. Nekünk sokszor nem is az explicit képi vagy szöveges közlés a fontos, hanem az, hogy elrepítsen minket az önfeladás és unalom állapotából a megértés és egység felé. Ahogy például a kokainnak is.

A platform legfontosabb célja azonban nem lehet valódi transzcendens tényezők közvetítése, hiszen az koncentrációt és kontemplációt igényelnek – amelyhez a platformra egyáltalán nincs szükség, sőt annak a legnagyobb gátja! Ez az igazi hazugsága a rendszernek. Meditáció és a hírfolyam végigpörgetése két egymással legteljesebb mértékig ellentétes pólus. Viszont a felhasználókat arra kell kényszeríteni, hogy a hírfolyamon megjelenő érdekességek, valójában információs szemét végigpörgetésének valódi, effektív munkáját elvégezzék: keressék maguknak az általunk szétosztott mesterséges inspiráció-elemkéket. Természetesen óriási mennyiséget borítunk rá ebből az emberekre, akik azzal az attitűddel is rendelkeznek, hogy szeretnének végére érni egy feladatnak. Ezt a leghatározottabban megakadályozzuk, - a hirfolyamnak nincs vége-  mégpedig úgy, hogy folyamatosan lebegtetjük számumra: a következő pillanatban majd megkaphatják a vágyott lelki kielégülést, ami kiemeli őket az élet szürke darálójából, és az egojuk bennük átélt tombolásából. Jelen technikai színvonalon így befolyásolhatók az emberek a leghatékonyabban, hogy reklámokat nézzenek, eltűrjék, és megfelelő profilírozás eredményeként esetleg tovább kattintsák azokat. De ha a közönség a világon a legnagyobb, és folyamatosan jelen van, ügyfeleink és befektetőink számára bőven elég.

Ez így, ebben a formában a kiszolgáltatott, inspirációtól megfosztott emberek óceáni-érzés pótléka. Egyben egyértelmű leképeződése annak, hogy az elit számára érhetők el a legkönnyebben azok az eszközök, erőforrások és helyek, amelyek képesek elhozni és megtapasztaltatni számukra az egységet önmagukkal és világgal. A tömegnek ezt a pótlékot kaphatják meg az elit, jelen esetben a campus-elit kegyéből. Felhasználjuk, hogy összességében tudni akarod, ki vagy, és miért vagy itt a Földön. Ez az erőforrás lesz az, ami miatt a platformunkat fogod használni. És alapkérdésnek ennek minden ember által vágyott keresését képesek voltak termékké tenni olyan módon, hogy annak működését a pozitivitás torz kultúrája hajtja előre teljes gőzzel. Bámulatosan undorító.