„Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell.”

Máig évszázados múltunk fogságában

„Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk” - Ady

Magyarországon, belátható időn belül nem lesz polgári társadalom. Az erős polgári társadalom mindenki által evidenciaként elfogadott értékei eredményezik többek között azt, hogy ha kimegyünk egy köztérre, tisztaság van, mert senki sem dobálja el a szemetet, nem dobja le a csikket, tapos rá, és hagyja ott. Belső indíttatásból tesz így, és ez a kulcsfontosságú tényező. Magyarországon ilyen az elkövetkező 30 évben nem lesz. Más olyan érték sem, amelyekre nyugaton járva irígykedve rácsodálkozunk, a fizetésektől kezdve a relatív létbiztonságig. Ennek okai véleményem szerint múltunkban keresendők.

Éretlen népnek nagyhatalmi (?) befolyás, a birodalmak korának alkonyán

„Sohasem voltunk a nemzetiségiek elnyomói” – Tisza István

Magyarország szerencsétlenségre összekötötte sorsát a Habsburg-ház vezette Ausztriával, létrehozva egy dinasztikus legitimiáción alapuló, és a közös hadsereg erejével fenntartott államszövetséget. Egy geopolitikai értelemben már akkor idejétmúlt konstrukciót, amely a „népek börtönévé”, kelet-európai nemzetalakítási törekvések  vált, és amely ezért szét is hullott 1918 őszén.

Az azt megelőző korszakban, 1867-től kezdve, a magyar elitek, de valószínűleg a magyar társadalom e téren minimálisan tájékozódott része azt gondolhatta, vagy inkább érezhette: Magyarország immár, évszázados hányattatások okán végre elérte a számára méltó, és szükségszerűen megérdemelt (?) szerepet: nagyhatalommá vált. Nagyhatalommá, amely az osztrákokkal történt dualista kiegyezés okán az osztrák erőre támaszkodva diktálhat a Kárpát-medencében. Ez volt az un. „boldog békeidők”, amely kifejezés tökéletesen példázza is mindazt, amit erről a korról gondolunk.

Ez az elképzelt nagyhatalmi idill iránti vágy tükröződik vissza a Nagy-Magyarország matricákban. Hogy mi különlegesek vagyunk társadalmi emlékezetünkben dicsőségesre színezett múltunk miatt.

Az arisztokrata elitek bukása majd pusztulása, és ennek következményei

Az 1918-as összeomlással a volt arisztokrata elitek jelentős része elvesztette gazdasági vagy politikai pozícióit. Kisebb részük képes volt pozícióit átmenteni Horthy-Magyarországba. Majd lassan, de folyamatosan szorult ki a politikai hatalomból, úgy, hogy 1944-es év már egy Szálasi Ferencet emelt hatalomba. Majd a második világháborút követően bevégződött az arisztokrácia pusztulása.

Nem pártolom a feudális eredetű, a XX. század közepén is feudális működtetésű nagybirtokokon élő vagy még inkább élősködő magyar arisztokráciát. Egyetlen funkcióját tartom fontosnak, amelynek képtelen volt megfelelni, nagymértékben az 1. világháború kitörése miatt: egy jelentősen megkésett társadalmi fejlődésű társdalomban, egy nagyon szűk polgári réteg mellett csak az arisztokrácia tagjai rendelkezhettek volna olyan befolyással, hogy nemzetet összekovácsoló célokat képviseljenek. Pusztulásukkal pontosan ez a koherencia képző erő veszett oda.

A megkésett társadalmak fő jellegzetessége a gyenge integráltság: az adott társadalmon belül különböző rész-társadalmak léteznek, amelyek kölcsönösen utálják egymást, és kölcsönösen nem ismernek el olyan célokat, és eljárásmódokat, amelyeknek az egész társadalom számára evidenciaként kellene jelen lenniük. Azaz amelyekre az irígyelt polgári társadalom felépíthető. Amelynek eredményeként a világ kiszámítható és rendezett. Az arisztokrácia „jobb híján” annak haladóbb tagjai segítségével lett volna képes elősegíteni e koherencia létrejöttét – ha nem szól közbe a történelem.

A 3 millió koldus felemelkedése

A Horthy-korról mondták, hogy a hárommillió koldus országa volt, egy olyan társadalom, amelynek döntő többsége a XX. század közepén feudális élet- és függőségi viszonyok között élt. Talán a legjobb korrajz Illyés Gyulától származik. A Puszták népe véleményem szerint tökéletesen bemutatja ezt a világot. A mérhetetlen személyes és anyagi függőségek világát, ahol minden létező legkisebb anyagi erőforrásért emberfeletti erőfeszítéssel kell küzdeni. Ez nem csak fizikai erőfeszítést jelent, hanem a lehető legnagyobb mértékben (rab)szolgai behódolást a hatalomnak, és ezzel párhuzamosan mások kijátszását. Gyermekkortól kezdve: onnan, hogy el kell lökni a másikat, hogy nekem jusson abból a kis kenyérből.

Miután a történelem viharai az arisztokráciát elpusztították, a 3 millió koldus országának leszármazottai lettek egy pontosan rájuk szabott politikai ideológia által a hatalom birtokosai, vagy legalább élhettek át a szocialista modernizáció által anyagi felemelkedést. Ráadásul mindezt egy olyan politikai konstrukció létezéseként, amely lenézte és deklaráltan nem tisztelte a magántulajdont, de legitimációja érdekében szemet hunyt a közösségi tulajdonok kisebb-nagyobb alattomos megdézsmálása felett.

„A korrupció az, amiből te kimaradsz” - Hofi

Mindezek okán előttünk áll a magyar társadalom képe: ez egy olyan társadalom, amelynek tagjai szűkebb ismerősi körben nagyon erősen összetartanak, hogy annál jobban utálhassanak mindenki mást, aki tőlük eltér – valamilyen tekintetben.

Szerintem a magyar emberek legfőbb baja a korrupcióval alapvetően az, hogy ennek „áldásaiból” nem ők részesednek. A létezése nem probléma számukra, meg sem értik, hogy miért nem jó az. Nagyon erősen leképeződik ez a dualitás a társdalomban: tehát amilyen mértékben vigyáznak saját javaikra, olyan mértékben nézik le, és egyszerre használják ki azt, ami társadalom tulajdona vagy erőforrása. A szemét utcán való eldobálása, és a közbeszerzések több százmillió forintos túlárazása között ebben az értelemben nem látok különbséget. Ugyanígy nem volt és nincs különbség abban személyes mozgatórugókat tekintve, hogy a dolgozó a 80-as évek végén a kéziszerszámokat lopta el az üzemből, vagy főnöke az üzemrészt privatizálta ki kreatívan önmagának, a 90-es évek legelején.

A magyar társadalom döntő többsége haszonleső, ügyeskedő és számító, de egyben gyáva és alattomos ember. Ennek véleményem szerinti társadalomtörténeti okait felsoroltam. Ugyanakkor sértődött, duzzogó és magába forduló, hiszen ilyen történelmi okokból eredő éretlensége és kisebbségi érzéséből eredő kulturálatlansága miatt milyen is lehetne. Ezért vetíti ki igényét különleges elbánásra, látszat-harciasságra, arra, hogy ismerjék el nemzetének valahai erejét, vagy még inkább annak hamis csillogását, és ezzel ismerjék el őt magát. De ez lehetetlen: hiszen a valódi erő nem mások elismeréséből táplálkozik. Ahogy a teljesítmény sem látszatmunkákból és ripacskodásból válik elismerésre méltóvá.

A néplélek tökéletes párlatai

Minden népnek olyan politikusai vannak, amelyet megérdemel. Ez tökéletesen, sőt a lehető legjobban igaz a 2010-től uralkodó rezsimre. Ők maguk a legtökéletesebb koncentrátumai a magyar népléleknek. A velük szembenállók többsége pedig véleményem szerint csupán azért kívánná eltakarítani őket, hogy pontosan a helyükbe üljön, és pontosan ugyanúgy diszponálhasson az összeharácsolt anyagi és hatalmi erőforrások felett. A szembenállók alatt mindenkit értek, nem csak politikusokat: a korrupció és a befolyás a legtöbb embert csak azért zavarja, mert nem ő részesül belőle. Örömmel szolgáljuk mindazon intézményeket, amelyek célja közös erőforrások kreatív saját kézbe juttatása, vagy ezek hasznaiból való részesedés. Így születnek az 500 millió forintos megvalósíthatósági tanulmányok, illetve minden olyan papírozás, amellyel az EU-s pénzek felhasználásnak úgymond jogszerűségét igazoljuk – a magunk alattomos módján.

Lehet utálni tehát a 2010-től hatalmon lévő rezsimet, de annak megvetett és kigúnyolt, harácsoló és gyáva, alattomos és hazug zsírdisznóinak és papagájainak jellemvonásaiból fogunk találni olyat, ami bennünk is megtalálható. Nézzük például azt az embert, ahol mindez tökéletesen kikristályosodott, a miniszterelnök úr őfelségét: láthatjuk benne a magát roppant okosnak, roppant dörzsöltnek látszó ügyeskedő kisembert, akinek mindenre van valami szellemes beköpése, de amúgy egy középszerűnél is szánalmasabb semmitmondó valaki, nyugat-európai nézőpontból, és ha a valódi tudást és valódi erőt állítjuk mellé.

Ez a magyar ember útja

A magyar társdalomban véleményem szerint mára egyetlen evidencia létezik: az hogy mi valamilyen értelemben európaiak vagyunk. Azt gondolom, hogy ez az egyetlen olyan eszme, amelyet a társadalom minden rétege, az adott politikai szekértáborhoz tartozás ellenére többé-kevésbé egyetért. Semmilyen más nincs ezen kívül. A mostani, migránsok elleni hadjárat számtalan káros hatása ellenére egyetlen pozitív tényezővel rendelkezik: kifejezte Európához, a nyugati civilizációhoz tartozásunk tényét, még ha a lehető legtorzabb és leghazugabb módon is. Mi nem vagyunk egyenlők azokkal, akiket az uralkodó rezsim egyfajta politikai szappanoperaként bemutat.

Magyarországon szerintem kizárólag akkor jöhet létre a jövőben nyugatias értékeket képviselő polgári társadalom, ha Európához tartozásunk kerül érezhető és egyértelmű veszélybe. Amikor el kell dönteni, hogy legalább maradunk a nyugati érdekszféra perifériáján, vagy keleti geopolitikai mezőbe sodródunk.

Más esetben ez nem lehetséges e társadalomtörténeti előképek okán. Kultúránk ezeket megőrzi és üzembiztosan továbbadja, átörökíti a széttagoltságot. Törekedjünk arra, hogy a magyar társadalom polgári értékeket őrző szűk szegmensébe tartozzunk. Ennyit tehetünk véleményem szerint. Pontosan úgy, ahogy a dualizmus korában, és a Horthy-korban: Magyarország feudális és technokrata társadalmi szegmensekre osztható. Mint mindegyik rosszul integrált megkésett társadalom. 100 év telt el, és ugyanott tartunk.