TLDR

TLDR

Ebből nőtt ki a Facebook

2019. szeptember 24. - Julius Riviera

Bevezetés

 

Jelenleg a nyugati világban egy igen jelentős, ám kevéssé szembetűnő kulturális átalakulás történik, annak későbbi következményeivel. A legjelentősebb és legnagyobb befolyással rendelkező dolgok sosem szembetűnők, hanem magától értetődők. Ez most is igaz.  Az információs technológiák minden kommunikációhoz- kapcsolathoz köthető dinamikát és tendenciát óriási mértékben felerősítenek (és egyben dashboard-á és azon végzendő menedzselési műveletté standardizálnak). Így e kulturális expanzió is óriási társadalomformáló erővel rendelkezik. De kedvezőtlen következményeit jövőben meg kell fizetnünk, nekünk, fejlett nyugati embereknek. E következmények, avagy externáliák várhatóan pszichológiai és szociálpszichológiai jellegűek lesznek, és tömegesen, mindenki számára ismert diszfunkciók formájában lesznek láthatók.

A problémák abból adódnak, hogy e szubkultúra esetében koncentráltan vannak jelen olyan működésmódok, amelyek a benne lévőket kiszolgáltatottá teszik másokkal szemben, és a szubkultúra jellemzőinél fogva ez a kiszolgáltatottság nem fejezhető ki közvetlenül. Anyagi és / vagy felszínes célok elérését és ezzel való hivalkodást ösztönzik és jutalmazzák, valamint más szempontból szükségtelen versengést gerjesztenek és tartanak fent. Egyben nem kínálnak alternatívát azok számára, akik mindezekben nem kívánnak részt venni, azaz pontosabban fogalmazva kapcsolataik fenntartása okán kötelességüknek érzik a részvétel minimális formáját. Ennek oka nem véletlen.

Mindezeket nagymértékben felerősíti az is, hogy noha egy másfajta, térben és kapcsolati működését tekintve behatárolt szubkultúra esetében az ott elfogadott működésmódok csak az abban megtalálható, azokat befogadni kész emberekre hatnak, akik kiléphetnek ebből a szubkultúrából. Jelenleg viszont nincs kilépési lehetőség a közösségi hálózatokból a fejlett társadalmakban, amelyek esetében a személyes kapcsolattartás, a személyközi viszonyrendszerek létrejöttének és fenntartásának a Facebook, Instagram a leglényegesebb médiumai, sőt közművei lettek. A maguk szükségszerűen technológia alapú megközelítésével, és profitérdekeivel, nyilván. Alapvetően ma egy kulturális hódítás történik: az amerikai társadalom kultúrája, pontosabban annak egy véleményem szerint európai nézőpontból üres és egyben destruktív szubkultúrája válik világkultúrává nyugati világban az internet, mint technikai infrastruktúra, backbone segítségével. Miről is van szó, melyek ennek összetevői, és mi a probléma ezekkel?

 

A self-made man és az amerikai álom kultúrája

 

A self-made man kifejezés Henry Clay nevű államférfihez köthető, és kiválóan összegzi e kulturális mező jellemzőit. Azok az emberek tekinthetők tiszteletre méltónak, és az amerikai kultúra héroszainak, akik képesek voltak kifejleszteni olyan képességeket, amelyek segítségével gazdasági vagy politikai karriert voltak képesek befutni. Mégpedig úgy, hogy a jelentéktelenségből, kemény munkával és / vagy vállalkozó szellemmel, vagy társadalmilag még elfogadható gátlástalansággal, de lényegében önerőből elismerésre méltó gazdasági vagy politikai hatalmat teremtettek meg. Tegyük azt hozzá, hogy erre egy angolszászok által benépesíthető földrész lehetőséget is biztosított – így „könnyebb” volt gazdasági vagy politikai self-made man-né válni. Legalábbis a hősi időkben, amelynek dicsfénye máig visszatükröződik, sőt marketingeszköz is. Ők a példaképek: a termékkel te kisugárzásod is közelíteni fog az övékéhez.

A self-made man ethosz összekapcsolódik az amerikai álom eszméjével: mindenkinek lehetősége van önmagát, saját erejéből megvalósítani, az USA pedig a lehető legjobb kereteket teszi lehetővé mindehhez. Mivel lényegében minden rajtad múlik: ha kitartó és állhatatos (self-made man) vagy, az áhított gazdagodásban, és jelentőssé válásban (társadalmi mobilitásban) fogsz részesülni. Az amerikai álom eszméjének gyökerei a Függetlenségi Nyilatkozatban, konkrétan annak keletkezési körülményeiben keresendők. A Függetlenségi Nyilatkozat kifejezi, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, valamint mindenkinek joga van az élethez, szabadsághoz (akármit is értsünk ez alatt), valamint a boldogság kereséséhez. Lényeges, hogy ez a kultúra legitimálja, kedvező társadalmi működésnek tekinti a kockázatot és a versenyt: az ideális self-made man örömmel méri össze képességeit másokkal, sőt keresi is az ilyen lehetőségeket. A legkiválóbbak, a leginkább versenyezni, a legnagyobb mértékben kockáztatni képesek méltóak arra, hogy beteljesítsék az amerikai álmot – akármi is legyen ez esetükben.

 

„-How are you? -Oh, thanks! I am very fine!” – a távolságtartó szép (álszent) hazugságok kultúrája

 

Az Egyesült Államok egy befogadó társadalom – történelme okán ez nem is lehet másképp. Minden társadalmi működésnek alapvetően az a célja, hogy valamilyen közös világértelmezési és e világértelmezésen alapuló közös cselekvési platformot hozzon létre, annak ellenére, hogy az embereket tudatállapotok, ebből adódó attitűdök, értékek szivárványa jellemzi. A teljesen eltérő kultúrákból származó embereket pedig főleg e sokszínűség jellemez.

Az USA éppen annak eredményeként lett azzá a társadalommá, ahogy ma (mindannyian kicsit másként) ismerjük, mivel ebben a világértelmezési és cselekvési programban lényeges helyet foglalt el a másság tisztelete, de ha nem is a tisztelete, legalább az ezzel kapcsolatos tolerancia. Az USA kultúrájának lényeges eleme a sokszínűség, gondoljunk itt New York Chinatown-jától az indián őslakosság által lakott területekig.

Amennyiben egy társadalomban a másság elfogadása, vagy legalább a másokkal szembeni tolerancia ilyen magasra értékelt, szükséges létrehozni olyan hatékonyan működő társadalmi cselekvésmódokat, amellyel az ismeretlen másik megérthetővé, megismerhetővé válik. Fontos, hogy e cselekvésmódok egyben adjanak biztonságot arra nézve, hogy a másik, ismeretlen személy nem fogja ezeket félreérteni, és ezen az első vagy felszínes kapcsolaton alapulva továbbépíthető az együttműködés. Vagy sérülés- támadás nélkül megszüntethető.

Véleményem szerint ennek az elvnek leképeződése az, ami a fenti mondatban megjelenik. De ahogy minden emberi tett vagy cselekedet, ez sem tekinthető abszolút jónak: minden olyan társadalmi tényező, amely túlnövekszik eredeti célján, már romboló hatású lehet.

Az a kommunikációs mező, amit a fenti mondattal jellemzek, alapvetően szemtől-szemben viszonyok között alkalmazható. Lényeges norma, hogy a (sablon)válasznak mindig pozitívnak kell lennie: ezt megerősítő metakommunikációval. Ez a kérdés, az ezt követő válasz, majd az ebből kibontakozó (small talk) párbeszédnek (amelynek lényeges eleme például az időjárásról szóló megállapítások) alapvetően nem célja információcsere: egymással szembeni biztonság és egyértelműség felépítése és újradefiniálása a célja. Lényeges, hogy a személyek látják egymást – így valódi emócióikat is ki kifejezik, vagy kénytelenek kifejezni, a másik pedig szükségszerűen értelmezi ezeket. A metakommunikációnak ez esetben is óriási szerepe van: a szóbeli közlés idegenek, távoli ismerősök között mindig pozitív, de a metakommunikáció lehetőséget nyújt annak értelmének teljes módosítására is. Így „finoman” közölhető a másik számára a szóbeli közléstől eltérő közlés is. A képernyő és a Messenger erre nem képes.

Ha valakinek sok, de szociális értelemben nem túl mély és szerves kapcsolata van, ezek fenntartása, folyamatos újradefiniálása során korábban, az online-világ előtt is szükséges volt ezt a kommunikációs sémát alkalmaznia. És minél több ilyen felszínes kapcsolattal rendelkezett, annál inkább volt e kommunikáció tartalma ez a fajta közlés – amely lényegében a mi európai nézőpontunkból nézve alakoskodás. Ez szükségszerű: egy idegen, vagy futólag ismert embernek szóban nem mondhatom el, hogy például fáj a fejem, vagy a hó végén nem fogok kijönni a konyhapénzből. Nem kezdhetem ezzel a beszélgetést. Előtte ezt a fajta „összehangolást” kell végeznem. Minél több ismerősöm van, annál kevesebb a szerves kapcsolatom azok meghatározó részével, ezért annál „távolabbról” kell kezdenem ezt az összehangolást vele, ha találkozunk. Minél különbözőbbek, vagy potenciálisan különbözőek az emberek, úgyszintén annál több ilyen „összehangolási körre” van szükség. Mivel az USA „népek olvasztótégelyének” tekintette önmagát, szükségszerűen e összehangolási módszerek jól ismertek és az általunk ismert formában alkalmazottak a társadalmi érintkezések során. Egy homogénebb társadalom esetében nem releváns ezek ilyen mértékű kifejlődése. A „mindenki számára korrekt összehangolás kultúrája” az USA jellemzője.

Mindenesetre ez mára európai nézőpontból az álszentség, az erőltetett korrektség és erőltetett megfelelés kultúrája lett. Olyan, amelyet felszínesnek nevetségesnek tekintünk. Ahol a másikkal szemben palástolt rosszindulat mértékbe esetleg arányban áll a másik felé mutatott mosoly szélességével. A túlműködés tipikus problémáit látjuk mi európai szemszögünkből. Nekünk, európaiak számára ez olyan erőltetett, annyira mesterkélt és olyan modoros.

 

Campus-miliő: e kultúra szélső pólusa

 

A felsoroltak összegződése, kulminációja az miliő, amely az amerikai egyetemi campus-ok esetében, de főleg az Ivy League egyetemek esetében megfigyelhető. Ez a szubkultúra lett mára – online technológia formájában megjelenve és gazdasági hasznot hajtó formában tárgyiasulva - világkultúrává. Ha a az „I am fine!” kultúrának, a tökélyre fejlesztett álszentkedésnek van szélső értéke, pólusa, az itt, ebben a miliőben található meg és élhető át. És ebből a miliőből született a Facebook – mára mint világot meghatározó kulturális mező.

Ennek a miliőnek alapvető jellemzője, hogy a benne lévők valószínűleg döntő többsége számára nincsenek olyan fajta életvitelhez kapcsolódó problémák, és azok sürgető megoldási kényszere, mint egy munkásosztálybeli fiatalnak. A megélhetéshez szükséges pénz, a lakhatás megteremtése és fenntartása, a mindennapi élet ezekhez kapcsolódó, ebből eredő gondjaira gondolok. Mit látunk az Instagram-on? Ilyen jellegű témák alulreprezentáltak: mindenki a személyes jólétének digitális formában reprezentálódó emlékművét építgeti.

A campus-miliőben, ebben a prominenciát már fizikailag is kifejező környezetben, a fenti kiválasztottak vannak együtt, sőt ami lényeges: folyamatosan együtt vannak – tanulnak, de ami ennél sokkal fontosabb, élvezik- évezhetik az életet e mellett. A közösségi hálózatok logikája is ez: akkor vagy jelen a fősodorban, ha folyamatosan használod a platformot. Megosztasz és kukkolod mások aktivitását.

A campus-miliőben a folyamatos együttlét okán a társaságok és ismeretségek gyorsan kötődnek, felszínesek, gyorsan is változhatnak. Az ismeretségek gyors és felszínes megkötésének, és legalább látszat-fenntartásának katalizátora az előzőleg leírt „How are you”-val előzőekben jellemzett társadalmi működésmód. Lényeges, hogy a sok ismerős megléte a campus-miliőben az elsődleges, a legfontosabb, társadalmi presztízst, prominenciát nominálisan kifejező tényező.  És mit látunk a Facebook esetében? Hivalkodást a kapcsolatok mennyiségével, noha ezek mögött valójában nincs esetleg semmi olyan, ami valódi ismeretséget jelentene. Valamint azt is, hogy komplett algoritmus áll rendelkezésre a Facebook és Instagram esetében is, hogy ellásson kapcsolattal. Ennek egyetlen célja, hogy valós élethez képest óriási mennyiségű kapcsolatot „kényszerítsenek rád”, hogy később ezek ápolása rabolja el az időd jelentős részét.

A dolgok, az események a campus-miliőben gyorsan történnek. Bőségesen állnak rendelkezésre anyagi erőforrások, amelyek az egyéni és társas életet megédesítik, sőt nagymértékben segítik, hogy a történések a lehető legnagyobb élvezetet jelentsék. Ebben a környezetben, amelyet döntő többségben legalább középosztályba sorolható fiatalok népesítenek be, mindenki igyekszik kifejezni prominenciáját, vagy még inkább, tiszteletreméltó különcségét – még akkor is, ha ez más miliőben megvetett vagy nevetséges dolog, esetleg konkrét deviancia lenne. Ez már csupán abból is adódik, hogy az együttlét folyamatos, legalábbis messze intenzívebb és szervesebb ugyanazokkal a személyekkel, mint az élet későbbi szakaszában, a munka unalmas és szürke világában. Így több látszik és több is láttatható- láttatandó önmagunkból. A munka világában azonban explicit ellentétes érdekek, hatalmi viszonyok között kell teljesíteni. Ezzel szemben itt, a campus-ban, mondjuk a Yale-en, a Princeton-on, az MIT-en, a folyamatos, alapvetően egyenrangú felek együttléte a hatalom megszerzése helyett a prominencia kifejezését, illetve ennek versenyét erősíti fel. Az önkifejezés sürgető igénye és a folyamatos együttlétből adódó megfelelési kényszer mások felé a fő üzemanyagai ennek a versenynek. Az „I am fine!” bájvigyora mögött sokszor óriási féltékenység, irigységek, harag, és totális rivalizálás található meg. De itt, ebben a miliőben, a felsoroltak, általában az agresszió másokkal szemben pozitív előjelűvé válik, mert az „I am fine!” kulturális programja miatt csak így elfogadott kifejezni azt – és mivel folyamatosan egymás közelében vagyunk.

Ebben a kulturális mezőben a különcség („egyéniség”), a modorosság, az anyagi erőforrások megéltével való hivalkodás, a testi szépség túláradó kifejezése, és annak tolakodó bemutatása, a spontanelitás mímelése- megjátszása, az események szervezése, és azok magjához kapcsolódás, a közösségi eseményekben történő demonstratív, pozitív értéket hordozó elmerülés a legfontosabb értékek. Ugye pontosan ezek azok a tényezők, amelyet a Facebook és az Instagram igyekszik kidomborítani? Ez maga az önmagvalósítás annak, aki fölényben van, és prominens, és maga a legteljesebb pozitív, mosoly mögé zárt agresszió azok felé, akik e tényezőkben nem képesek versenyezni. Nem lenézzük a másikat, hanem úgy mutatunk neki többet, hogy senkinek érezze magát. Ugyanez képeződik le ma az e kultúra logikája szerint kialakított közösségi portálon. Mosolyogva, 3 tonna szmájlit és szívecskét küldve mutatjuk (hazudjuk) neki azt, hogy ő is jó, de mi külömbek vagyunk. Lájkirígység, hírfolyam végigpörgetéséből következő levertség és frusztráció: ezekkel jellemezhető ez a pozitív agresszió Facebook / Instagram formájú megjelenése, illetve annak következményei.

A campus-miliőben élők esetében önmaguk folyamatos előtérbe tolásának sürgető igénye evidens módon következik a self-made man ethoszból, amelyet itt még inkább aláhúz a kiválasztottság tudata: ők ebben a generációban, itt és most, az amerikai álom valódi és igazi letéteményesei. Az egyetemi környezet pedig egyben aláhúzza, és folyamatosan megerősíti az előzőek, és a verseny fontosságát. Sőt, a társadalmi értelemben legtisztább, és legtiszteletreméltóbb verseny éppen itt, az egyetemi oktatásban, azon belül pedig az amerikai egyetemi oktatás zászlóshajói esetében található meg. Lehet-e egy ilyen környezetben ignorálni, megkérdőjelezni a verseny elsőbbségét, a saját amerikai álmaikat kovácsoló ifjú self-made man-ek és woman-ek által vallott ethoszt? Aligha, hiszen ez a hely, ahol azt megkovácsolják.

Ez a kulturális mező az, ahonnan a mai, Szilícium-völgyi vállalkozások vezetői, vagy még inkább, a Szilícium völgyi elit érkezik. És amely termékké átalakítva számunkra is elérhető. Sőt, annak addiktív jellemzői okán általánossá válása mindinkább kötelező.

 

Pavlov lelki jutalomfalatkái

 

Minden közösségi hálónak legfontosabb célja: a felhasználók figyelme és aktivitása az ébrenlét lehetőleg minél nagyobb összidőtartamában erre, és csak erre irányuljon. A pénz ebből jön – a hirdetők tudják, hogy közönség lesz, a nemzetbiztonsági szolgálatok pedig elvárják – bár utóbbiról nem beszélünk.

A Messenger és a lelki jutamlomfalatkák

Operáns kondicionálás. Ha a felhasználó tudja, hogy a rendszerben regisztrált kapcsolatitól pozitív megerősítést, „lelki jutalomfalatokat” fog kapni, akkor folyamatosan interakcióban lesz másokkal, hogy ezekhez a megerősítésekhez folyamatosan hozzájusson. Esetleg nem, vagy messze nem az adott téma lesz a beszélgetés, interakció közvetlen célja, hanem ennek keretében egymás jóleső kurkászása. A beszélgetés csupán protokollá, vezetősínné válik ehhez. Én jutalomfalatot adok neked, rádírok egy szót, teszek mellé hat szmájlit, meg egy robbanó szivecskét, biztosan számíthatok rá, hogy tőled is ezt visszakapom. A szó lényeges, de jutalom intenzitását, édességét, a kedvesség szimbolikus adását számomra, és megkapását számodra ezek fogják jelenteni. Könnyen elkészíthető, azonnal alkalmazható, másik által ismert kellemes giccsecskét nyújtunk át neki, és szívünk megtelik a másikról való gondoskodás érzetéből származó gyönyörrel. Így ezt a késztetést máskor, minél többször át akarjuk érezni. Hogyan kapcsolódik mindez az előzőekhez? Ha azt kívánjuk, hogy az általunk működtetett platformot addikcióként is jellemezhető mértékben használjanak a felhasználók, akkor óriási mértékben fel kell erősíteni azt, hogy a másokkal kapcsolatba lépés minden esetben örömet okozzon, és ehhez minden olyan tényezőt eliminálni kell, amely veszélyezteti azt, hogy mások explicit módon megbántódjanak. Ennek legfontosabb eszköze, hogy a platform használatával egyidejűleg az user-ekbe bevésődik, hogy a szóbeli kifejezésmód mindig pozitív tónusú. A campus-miliő pontosan ugyanígy működik. Mindenki olyan pozitív másokkal szemben a felszínen, hiszen minimálisra kell csökkenteni az explicit támadás, agressziót, vagy csak minimális egyet nem értést a másik felé. Már csak azért is, mert ki tudja: a sok kapcsolatból éppen ő lesz esetleg a jövőben valamire felhasználható – a saját céljaim érdekében manipulálva.

A pozitivitás vaskeze

A Facebook és Instagram esetében feltűnő, hogy a platform a háttérből vaskézzel érvényesíti az álszentségnek előzőekben leírt komplex kultúráját. Ez sikerül is a nekik, talán a legjobb példa, hogy sokszor hallani olyan emberekről (tipikusan fiatal nők), hogy személyesen egy szót sem szólnak egymáshoz, netán kifejezetten utálják is egymást, de a Facebook chat-en, a Messenger-en egymásnak küldik a mosolygós emojik tucatjait, csúnyán mondva „körbenyalják” egymást. Ez az „I am fine!” kultúra talán legtökéletesebb megtestesülése a platformon. Csak ilyen környezetben biztosítható az, hogy mindenki a másiktól, egy adott időtartamon belül a lehető legtöbb lelki jutalomfalatot kaphassa, illetve ő is a lehető legtöbb falatkát oszthassa ki. Az már más kérdés ebben a felszínes világban, hogy ezek a jutalomfalatok mennyire őszinték. De hiszen a campus-miliő sem az őszinteségről, hanem a szerepjátszásról és mások manipulációjáról szól. A másik megdicsérése a Messengeren a szívecskékkel hánytatóan nagy mennyiségben kidíszítve, és a másiktól a dicséret elfogadása ugyanannak az éremnek két oldala. Tehát ez a fajta pozitívan torz működés teljesen evidens tényező a platform tulajdonosai szempontjából, hiszen a valós világban vélhetőleg ebben nőttek fel: a lelki jutalomfalatkáknak – mivel technikailag megoldható - állandóan záporozniuk kell a felhasználókra! Ha a „How are you? I am fine!” paradgima megsérül, akkor a felhasználók nem fognak idejárni: hiszen ki akar más explicit rosszallásával és agressziójával szembesülni? Ez a felhasználószám esését jelentené, az pedig a halálos véget. Tehát nemhogy bátorítani, hanem ki kell kényszeríteni, hogy az emberek mások iránti bármilyen érzelmeiket pozitívan torzítva, azaz valódi szemtől-szembeni közléshez képest messze eltúlzottan fejezzék ki, és hogy ezt minél gyakrabban, minél intenzívebben tegyék meg. Lelkileg kényszeríteni kell őket (a versengést, mint erőt felhasználva), hogy minél több olyan tartalmat tegyenek fel, amelyek köré összpontosulva, azokon kérődzve-csámcsogva az egymás közötti jutalmazás folyamatosan fenntartható. Ennek legfontosabb, valójában pszichológiai értelemben szigorúan validált, ez által profilozásra alkalmas kitüntetett eszközrendszere az emojik óriási választéka. Hiszen nem is érezhetjük azt, hogy a másikra valóban odafigyeltünk, ha nincs az üzenetünk végén legalább 5-6 darab belőlük – hiszen mi is ennyit kaptunk! Ha én szívecskét kapok, kényszert érzek, hogy ne bántsam meg a másikat, és legalább annyit, de még több giccses szeretet-kifejezést adjak vissza – közben magamban meg azt gondolom, hogy igazán lekophatna a másik! De ilyen például az is, hogy a platform helyetted gondolkodik azzal kapcsolatban, hogy melyik ismerősnek lesz születésnapja. Hosszú távon éppen ez lesz a platform legnagyobb problémája is: ahogy a jelenlegi Facebook-generáció érik, idősödik, egyre jobban át fogja látni, hogy az emberek mennyire manipulálni kívánják a másikat, és hogy milyen mérhetetlenül kétszínűek képesek lenni. Sőt, eddig még nem is volt ilyen generáció, amelyik ezt képes lenne megtapasztalni ilyen mélységben és intenzitással. Ezt is köszönhetjük majd a Facebook Inc.-nek.

 

Az óceáni érzés pótléka

 

A másik tényező, hogy sokszor nem konkrét tartalmat keresünk, hanem inspirációt. A neten a tartalmak keresésének döntő többsége abból a célból történik valószínűleg, hogy azok felemeljék lelkünket. Minden ember szeretné minél többször átélni az óceáni érzést: a csendes határtalanság és a pillanattal, a jelennel való tökéletes egység érzését. Lecsillapítva magában azt a zűrzavart, amit saját egója kelt benne folyamatosan.

A campus-miliő az inspiráció deklarált miliője. Eleve, akik benne jelen vannak, pontosan azért vannak ott, mert méltónak találtattak arra, hogy inspirációkat keressenek, és később új dolgokat hozzanak létre – legyen ez számelmélet, gráfok, sejtbiológia, csillagászat, irodalom vagy bármely más tudományág. Az inspiráció hajtja előre a világot, az inspiráció és ennek következtében a világ bizonyos szegmensének jobb megértése rendelkezik a legerősebb erővel. Kevés embernek jut ezen a bolygón, hogy mindezeket átélje. Amikor önmagunk megtudtunk valamit, vagy képesek voltunk megcselekedni valamit saját erőből. Alapvetően ez az egyik legfontosabb gazdagság. (Például én is így vagyok ezzel, amikor ezeket most leírom – nekem nagy erőt jelent, de te teljes joggal gondolhatod mindezt értéktelennek.)

Az inspiráció gyönyörével szemben áll, amikor mások céljai érdekében kell személyünket, személyiségünket alárendelnünk, mégpedig időben folyamatosan, és intenzitását tekintve maximálisan. Gondoljunk itt például szalagmunkára, Chaplin „Modern idők” filmjére. Tehát az inspirációval szemben a másik pólus a teljes lelki és fizikai alkalmazkodás mások által meghatározott, számunkra undorító és gyűlöletes tevékenységekhez és körülményekhez.

Az elit könnyen részesedhet inspirációkban, más csak abból az okból is, mivel nem szükséges olyan munkát végeznie, amely ezt a fajta (Marx által is leírt) önfeladást gyakorolnia, abba önmagát belekényszerítenie. De hogyan adhatunk inspirációt a tömegeknek? Hogyan tehetjük ez által is addiktívvá a szolgáltatást? A campus-miliő inspiráció-gazdagságát hogyan tehetjük termékké és hogyan vihetjük le addikciót eredményező fogyasztási cikké a tömegek részére?

 A platform az inspiráció „lebutított”, hosszú távban visszatekintve valódi értéket nem hordozó formáját önti rá a felhasználókra, ezt igyekszik a maga szükségszerűen tökéletlen módján megadni. Először is: eláraszt információkkal (azaz ilyen módon kényszerít munkára). A kapcsolatok kapcsolatba lépési lehetőségek száma egy adott időpillanatban fullasztóan sok. De jó ebbe belefulladni. Ennek az is célja, hogy aktív tevékenységre serkentse a személyt- az egó által folyamatosan tudatban tartott, ott pörgetett gondolatokat, huss elfújták. Most örömmel dolgozik – szó szerint – a felhasználó a maga lelki jutalomfalataiért, a munkáltató a Facebook Inc. Igen, ez ténlyeg munka, csak nem pénzzel fizetik, hanem pszichés tényezőkkel. A munkaszervezési elv: gamification. Aztán ott vannak maguk a tartalmak, illetve annak ígérete, hogy a következő tartalom még jobb, lelket még jobban felemelő, óceáni érzést a pillanat erejét és valódi erőt hoz el. Inspirációt ad. Olyan képi és egyéb kifejezésmóddal, amit preferálunk. Ehhez kellenek a pozitív tartalmak: modoros, erőltetetten szellemes mém, kisállat, tájkép, étel-ital, mosolygó más emberek, szépség. Pont úgy, ahogy a campus-miliőben ezt mindenki tolja ezerrel. De csalódunk kell: hiszen mindezek valódi átéléséhez nem lehetünk csupán szemlélők. De a kényszer hajt: hátha a következő kép vagy videó elhozza ezt a felemelkedést. Hogy az ott történtek megtekintése engem is felmagasztosít. És így tovább, ez pontosan ugyanolyan operáns kondicionálás, mint a félkarú rabló esetében. Nekünk sokszor nem is az explicit képi vagy szöveges közlés a fontos, hanem az, hogy elrepítsen minket az önfeladás és unalom állapotából a megértés és egység felé. Ahogy például a kokainnak is.

A platform legfontosabb célja azonban nem lehet valódi transzcendens tényezők közvetítése, hiszen az koncentrációt és kontemplációt igényelnek – amelyhez a platformra egyáltalán nincs szükség, sőt annak a legnagyobb gátja! Ez az igazi hazugsága a rendszernek. Meditáció és a hírfolyam végigpörgetése két egymással legteljesebb mértékig ellentétes pólus. Viszont a felhasználókat arra kell kényszeríteni, hogy a hírfolyamon megjelenő érdekességek, valójában információs szemét végigpörgetésének valódi, effektív munkáját elvégezzék: keressék maguknak az általunk szétosztott mesterséges inspiráció-elemkéket. Természetesen óriási mennyiséget borítunk rá ebből az emberekre, akik azzal az attitűddel is rendelkeznek, hogy szeretnének végére érni egy feladatnak. Ezt a leghatározottabban megakadályozzuk, - a hirfolyamnak nincs vége-  mégpedig úgy, hogy folyamatosan lebegtetjük számumra: a következő pillanatban majd megkaphatják a vágyott lelki kielégülést, ami kiemeli őket az élet szürke darálójából, és az egojuk bennük átélt tombolásából. Jelen technikai színvonalon így befolyásolhatók az emberek a leghatékonyabban, hogy reklámokat nézzenek, eltűrjék, és megfelelő profilírozás eredményeként esetleg tovább kattintsák azokat. De ha a közönség a világon a legnagyobb, és folyamatosan jelen van, ügyfeleink és befektetőink számára bőven elég.

Ez így, ebben a formában a kiszolgáltatott, inspirációtól megfosztott emberek óceáni-érzés pótléka. Egyben egyértelmű leképeződése annak, hogy az elit számára érhetők el a legkönnyebben azok az eszközök, erőforrások és helyek, amelyek képesek elhozni és megtapasztaltatni számukra az egységet önmagukkal és világgal. A tömegnek ezt a pótlékot kaphatják meg az elit, jelen esetben a campus-elit kegyéből. Felhasználjuk, hogy összességében tudni akarod, ki vagy, és miért vagy itt a Földön. Ez az erőforrás lesz az, ami miatt a platformunkat fogod használni. És alapkérdésnek ennek minden ember által vágyott keresését képesek voltak termékké tenni olyan módon, hogy annak működését a pozitivitás torz kultúrája hajtja előre teljes gőzzel. Bámulatosan undorító.

A bejegyzés trackback címe:

https://tldr.blog.hu/api/trackback/id/tr9015162390
süti beállítások módosítása