D. hazaért végre. A ház ahol anyjával, mostohaapjával, meg apja első házasságából származó húgával élt, B. keleti, egyik leghangulatosabb kertvárosának utcájában volt. Aprilis eleje volt: nyíltak a virágok, mályvarózsabokrok nyitogatták fehér és lila szirmú virágaikat. D.-t ez a legkevésbé sem érdekelte. Most pedig főleg nem.

A ház, amely előtt kezét a kapu-leolvasóra illesztette, hogy tenyérvénáinak képét a ház-szerver összevesse adatbázisában szereplő tegnapi és 664 korábbi belépési mintájával, és autentikáció eredményét közvetítse a Polgári Védelem rendszerei felé, nemrég lett nagymértékben felújítva. Valamivel több mint egy éve költöztek be és laktak benne. Nappal, a ház, a stílus-adatbázisban lévő fényviszony-referenciáknak megfelelően a tejeskávészín sokféle árnyalatát volt képes felvenni; éjszaka a fehér legmegfelelőbb árnyalata derengett ki a normannfenyők mögül, visszatükrözve a telihold fényét. Önjavító és öntisztító vakolat-burkolta alatt vastag hőszigetelés, és a házfal hőmérsékletét automatikusan szabályozni képes klímatizálórendszer hűtőfolyadékkal töltött kapilláris csövei voltak megtalálhatók. Az ablakok mindegyike egy vagyont ért ebben a szegényedő és felmelegedés katasztrófáitól sújtott világban. Üvegre növesztett energiatermelő réteggel és ugyancsak nanoréteg vékonyságú kijelzővel volt mindegyik felszerelve, hogy egyszerre teremtsék meg felületeiken a legutolsó divatszínek és formák segítségével az anyagi luxus és a középosztályi, pár órája már és majd néhány hétre érvényes, egyénien egyforma divat ablak-kijelzőre tehető tökélyét és hangulatát. A tetőszerkezetet vékonyrétegű, de ennek ellenére csúcsteljesítményű napelemcellák alkották teljes egészében, és ezek üvegfelületén is a ház-szerver által működtetett, házstílus-szoftverek által generált, kép volt mindig megtalálható. Ma, ezen a hangulatos, lassan naplementébe olvadó április eleji vasárnap délutánon a háztető, a fényviszonyokra tekintettel barnásvörös színű, régies stílusú angol zsindelyt formázott.

Ahogy D. a kaputól a házuk felé vezető járdára tette energiatárolós, járásaktív-interfészes, és futás-szuszpenzoros cipőbe bújtatott, amúgy egyébként futáshoz sosem igénybe vett lábát, a cipő komputere 2048 karakteres, AES-1024 algoritmussal kódolt járáskarakterisztika-azonosítójával újra autentikálta személyét; ezután ruházati, külső testi, szervi és neurális szenzorjainak eseménynapló-bejegyzései alapján a ház-szerver felkészült érkezésére, és üdvözlésére. D. nem kifejezetten volt üdvözlésre kész hangulatban: arra, hogy a kibaszott háznagygép semmitmondó faszságait hallgassa, meg kivetített kép-játékát nézze majd az előszobában, meg engedje, hogy a szerver a „Serdüléssegítő”, meg a „Gyógyító Nyugalom Fiataloknak” szoftverek futtatását indítsa el a neurál-integrált nanokomputerén – párhuzamosan rögzítve ennek tényét az Egészségbiztonsági Hatóság számítógéprendszerében.

D. alacsony, kopaszra borotvált fejű, vékony, átlagos kamasz volt: arcának jellegtelenségét a kiéltség korai, de már vele eggyé váló ráncai, meg lényének az életuntságból, a kikényszerített számítógépies fegyelem frusztrációjából, és erre válaszul kinőtt élet-dühből összedrótozott szürke sötétsége határozták meg. Illetve a nyakának bőre alatti elsődleges neurális implantjának négyzete, amelynek a felette lévő egységesített érintőkonnektor- és antenna-tetoválása egy tőrt ábrázolt, a markolata volt a nyakán, a pengéje pedig végigfutva a karján volt látható. Legjobb haverja igazán bevállalós volt: az ő esetében agyának bal oldali halántéklebenyéhez implantált neurális komputerének nyaka bőrén látható transzmittere horogkeresztet formázott. Igazán sajnálta, hogy nem verhet pofán néhány megbotránkozó tekintetű, múltba révedő, dühítően ártalmatlan öregasszonyt, meg egy pár vén, remegő kezű, járássegítő-szuszpenzoros majmot, mert az Etikai Hatóság szemimplantján keresztül látná a dolgot, és nem volna egyszerű a frissen fejlesztett, BASH-stimulált izmok által elősegített, a rátelepedett dögunalomból pillanatra felszabadító csontrepesztő ütés következményeit elsimítani. A horogkereszt-csatlakozójához tartozott egy neki írt app is: ez hivatalos rendszerekben sima, veszélytelen római keresztté változtatta a konnektor-tetoválása képét.

Azért D. is igazán divatos volt minden tekintetben: anyjáék szerették, és ezért szeretetük egyértelmű kifejezése gyanánt mindig megvették neki a megfelelő, azaz legutolsó szerelést. Minden felsőruhája: pólója, kabátja és nadrágja kivetítős volt, illetve jutott pénz arra is, hogy alá megcsináltassa a pulóvert. Ezért eleinte ugattak, főleg az apja, de aztán D. egyszerű megoldást választott: elment, és mire három óra múlva visszajött, kompletten és fájdalommentesen nyomtatva: új módon, fájdalommentesen tetoválva rajta volt a jelenet a hátán, amikor Minamoto no Josicune legyőzte Benkei-t a kiotói Godzsó hídon. Plusz mindkét oldalán - Josicune és Benkei csatáját keretezendő - két sárkány, bőrbe varrtan, vágyakozva megtestesítve az egységet; ha máshogy nem, így elbitorolva azt, ami benne nincs és nem lehet meg ebben az érában. Az egyéniség és önállóság hatalmát, a jelen valódi mély meglélésének szellemét és bölcsességét. Meg egy véresre vert kurvát kikötözve hatalmas faszával baszó szárnyas démon a mellkasára is feltetetett, a miheztartás végett, egyik legfontosabb értékként. Igaz a szamuráj-történet némileg torzítva került D. nemes testére, mivel Josicune nem fejezte le Benkei-t, de a vele egyívású haverjai számára ez úgysem számított. D. viszont arra gondolt már jó ideje, egyre jobban fészkelte bele magát a gondolat, hogy szeretne valakit megkínozni, netán kínokkal kipusztítani ebből a rohadt és kibaszott kényelemes, kijelzőkkel, meg mesterséges intelligenciákkal telibe kúrt világból, ahol élt. A csöndes, virágok borította előkertek, a tapintható luxus és beérkezettség házakat formázó emlékműveinek egymásutánjából álló utcából indulva egy killing spree-t; és ez a jelenet a hátán ennek jó szimbóluma volt - noha ezüstkanállal a szájában születve, a legújabb és legmeredekebb implantokkal ellátva momentán győztesnek érezhette magát. Apja fizette, az implantjait, meg tölteteket és bio-appokat hozzá, és viszonylag kevéssé ugatott bele az életébe. Hordta haza a pénzt, ami maradéktalanul elment az augmentált felső-középosztályi lét luxus-identitás univerzumának középpontjában lévő épp divatos csillogó fétisek azonnali megszerzésére. De D. már kurvára unta apja morgását, hogy nem lesz belőle semmi; meg anyja kérlelését, hogy javuljon meg, ne tegye tönkre az életét; és különösen azt, hogy anyja néha megsimította a fejét vagy a karját: rá tudott volna ekkor ütni, visszafogta magát, de egyre kevésbé sikerült visszafognia magát.

D. kinyitotta a kertkaput, belépett, majd visszafelé rúgott rá jól begyakoroltan egy kibaszott nagyot, ahogy dühe és tehetetlensége elemésztően ráborult megint a hazaérkezéstől: a kapu kerítésoszlopokat rázó döndüléssel bevágódott. Nem látta a polgáriak utcában alacsonyan repülő megfigyelődrónját a közelben, ezért lett ilyen bátor. Noha a kapu szervomotorjai automatikusan bezárták volna utána, hagy hallják odafent a barmok, hogy hazaérkezett, és kivételesen nem csak borzasztóan szar a hangulata, hanem annál rosszabb. Mint az év szinte minden napján, amikor nem nyomta tökig az engedélyezett bárhol kapható és tiltott fokozókat, meg a lassítókat, és a hangulat-beállítókat, meg a levezetőket; az összes vegykoktélt, amire rákapott már vagy három-négy éve, amivel, kiégett, egyszerre értetlenül fiatal és végletekig csömörlött öreg lelkének sokat próbált neuronjait öntözgetni volt kénytelen. Vagy azért, mert nem kapott valamit, ami divatos és felvágásra alkalmas, vagy egyszerűen csak esett az eső, vagy sütött a nap, fújt a szél, vagy szélcsend volt. A döndülés, ez az entreé, most is az egekbe lőtte az adrenalinját (azonnal frissülő diagramját már látta is a látóterének bal sarkában, ha akarta, mennyi volt ma a csúcs / másodperc, ebben is versenyben voltak a haverjaival, és az egész világgal), de nem emelte le róla a sehonnan sehová sem tartás szürke leplét. Kivéve most. Az okosság a táskájában volt, és szája csúfondáros és disszonáns, pengeéles vigyorra húzódott.

Sétáját a házuk felé a járdán folytatta. Színpadiasan harákolt, felgyűjtötte, ami az utcán előbb eldobott csikk eredményeként gyűlt a torkában, majd beleköpött egy hatalmasat apjának az előkert tavacskában kivirágzott lótuszának közepébe. Abszolút max-os, 100 pontos volt a köpés: az íve „bebüntetett” és a hangja „wooo++++++!”, szóval perfekt volt, és a célpont is különösen sokat: 5 gyémántkoronás bónuszt, és 2500 kreditet ért a Ki Tudja Ma a Legkomolyabb Helyre Kikúrni A Turhát vetélkedőn, amelynek állása úgyszintén látómezejének sarkán látszott, mivel épp arra váltott. Az eseményről automatikusan, szeme által készült önvideo már töltődött is fel: ketten meg már nézték is. Feljöttem a 13. helyre, de ez mind semmi, ami még ma felmegy innen, hogy nézhessétek, pitiáner fasszopók! Felröhögött: önmagát is kigúnyoló, káráló, keserédes hangon. Nem akarta most betetőzésként kiszaggatni onnan az ártatlan rózsaszín virágot, a vízből, ahonnan kihajtott a tavacska mélységéből, a zöld levelek közül, az iszapból. De majd mindennek eljön az ideje. Nem kell már sokat várnia.

A bejárati ajtó régimódi, stílusos, antikolt rézkilincsére tette a kezét, és egy pillanatra visszahőkölt. Életunt gonoszsága, amely már élet-maszkként egyre mélyülő ráncokba kezdett ivódni arcán, átadta helyét tartózkodó-érzékeny kisfiús bizonytalanságnak és félelemnek. De ez csak egy szemhunyásnyi idő volt: D. tekintete megmerevedett, látómezejébe hozta a tárolói tartalmát és beküldött a testének és tudatának megzabolázását biztosító ringbe 2mg standard EX3-at, a G. gyógyszergyár sikertermékét, és mellé SPC99 v3.1-et 0,5mg-ot, az M. Pharmaceuticals-tól, a neurális processzora által biztosított látótér-vezérlőpulton, hogy testét és lelkét pontosan a megfelelően örömteli irányba kalibrálja. Azonnal jobban lett a speciálisan módosított szintetikus endorfintól, meg a vizuális érzékelést turbózó kísérőanyagtól: mint egy régi fénykép-manipuláló szoftver végtelenül valóságos effektje, a löket felrobbantotta most is hétköznapi unalmának újra és újra rátelepedő szürke rothadását, és időlegesen darabokra törte kétségeit is. A fények csillogóbakká, az érzékei szilajabbá lettek. Ha-ha! Mi az amit nem lehet megoldani önmagunk által! – gondolta. Most már maradéktalanul képes volt összpontosítani a feladatára, precíz tökéletesség érzésének tudata áradt szét benne: meg fogja csinálni, és ezzel minden haverja között a legnagyobb lesz. Utána meg az özönvíz, mit számít a jövő, amikor a most is csak pillanatokról pillanatokra élhető?

Az izgatottság és a megfelelő irányba beállítottság agyában, ereiben és zsigereiben dübörgő-fortyogó ideg-üvöltésével belépett az előszobába. A háznagy-MI nem üdvözölte, úgy látszik kiszámította, hogy nem kíváncsi rá. A falak is üresek voltak most. Helyes! Szertartásosan le és elrúgta a sportcipőit: aztán közben eszébe jutott, hogy ma minek vegye le. Nem baj, ez volt az utolsó alkalom. Nem gyerek ő már. Aztán egy pillanatra újra elbizonytalanodott, összerezzent, önkéntelenül behúzta a nyakát, ahogy tudatosult benne, hogy hazaért, és ez az a frissen felhúzott, sok tízmillióba került otthon, ahol momentán a szüleivel lakik: a ház, és benne összehordott luxus-mindenük, mint valami pénzből és mulandóságból ácsolt emlékműve a családi életnek, most fenyegetően tornyosult fölé. Kétségei egy megint egy pillanatra az EX3 és az SPC99 hatásának csillogó és izgalmas árja fölé emelkedtek. Előkotort egy gyűrött dobozt, és rágyújtott egy cigarettára, a jó öreg nikotin segítségével végre legyűrte ezt az undorító gyengeséget is. Noha apja „az idegtől’ „ – ahogy haverjainak lesajnálóan, röhögve mondta - a pénzkereset kényszerétől, az önmagából kizsarolt életnívóért megtörve dolgozott, és morzsolta le az egyforma, hatalmas felelősséget igénylő munkanapokat, egy hulladék-újrafeldolgozó iparban piacvezető cég vezető mérnökeként; egymás után, csikkről gyújtva meg a következő cigarettát; és anyja is nem kisebb mértékben fújta a füstöt, meg adagolta önmagába a T77-et, akár éjjel 3-kor is felkelve, a kertben álmatlanul kóborolva, a csillagos égre bámulva, onnan várva a reményt, ihletet és megváltást; azért a lakásban a jó öreg, elavult, de azért még kurvára fáin dohányzást önmaguk és D. számára is tiltották. De D. most ezzel nem foglalkozott. Ma nem fognak ordítani vele. Ma, illetve mától ő fogja megmondani merre hány méter a továbbiakban.

Rápillantott a teljesen hagyományos, minden tárgy-augmentációt nélkülöző antik faliórára: mindjárt vasárnap 18.00 óra. Úgyis enne valamit, apja és anyja, meg a hülye húga már az ebédlőben az asztalnál ülnek. D. zsebéből elővett egy zacskót, abból pedig egy fekete színű, cigarettásdoboz méretű interfészt. Az előszobaszekrény mellett volt egy kis, mahagóniból készített, kijelzőréteget nélkülöző ajtócska. D. kinyitotta, majd mögötte lévő szervergép autentikációs burkolatához tartotta a tenyerét. Persze a szerver burkolati zárjai nem oldódtak ki. D. erre a fekete dobozt helyezte a szerver előlapi burkolatára, majd látótér-kijelzőjén elindította a vírust. A szerver burkolati zárjai azonnal felpattantak. Most már nincs visszaút, röhögött fel halkan, színpadiasan nyekeregve, mint az az ostoba kutya abban a rajzfilmben , amit annyit nézett kiskorában. De most nem volt tehetetlen, hanem a hatalom borától részegült, amely száguldó adrenalinnal mosta el a kétségeit. Félrehajtotta a fedelet. Mögötte nyolc darab üres processzorkártya-bővítőfiók volt látható, és az ezekhez tartozó személy-augmentációs komputerekből az 1-es, 2-es, és 4-es volt jelenleg aktív, a 3-as inaktív volt, a bejelentkezési folyamat folyt éppen a 3-asba. Az első számú fiók volt az apjáé, a második az anyjáé, a negyedik a húgáé, a harmadik pedig az övé. Az apja, anyja, húga, és ő ezeken a számítógépeken keresztül kapcsolódott a házvezérlő mesterséges intelligenciához, aki generálta nekik a tér és azon belül az információk megjelenítését, adagolta a gyógyszert és élénkítő, tudat-fókuszáló, meg nyugtató szükségletüket, összekapcsolta koponyaalapjukba implantált neurális interfészeiket, meg szerv-vezérlőiket az Internettel. Tette általában mindazt, ami a ma az embert, 2042-ben, az egy negyedszázaddal korábban élt emberekhez képest isteni hatalmúvá és erejűvé teszi, aki irányítja saját létét és evolúcióját minden áldott nap.

D. szórakozottan, arcán egy középkori inkvizítor szadisztikus nyájasságával, előtúrt három darab processzorkártyát nadrágja zsebéből. Hosszan nézte rajtuk a feliratokat, mintha a látványt a tudatába akarná a régi módon, „Fényképmemória v2.2.8” típusú augmentációja igénybe vétele nélkül mindörökre rögzíteni, majd vicsorogva egymás után bedugta őket az 1-es, 2-es és 4-es foglalatokba. A 3-ast üresen hagyta. A kártyák beolvasása, a programok végrehajtásának előkészítése megkezdődött, olvasta le a látóterében, illetve látta a kártyaolvasók melletti ledek vibrálásában. Megtette, ami biztonságot ad számára. Becsukta a szerver ajtaját, újra ráhelyezte a leolvasóra a fekete dobozt, de arra most rátette a tenyerét. A szerver, - gondolta jéghidegen D. -, az enyém! Itt az ideje, hogy a kedves családja is megtudja, hogy kinek mi a dolga. Nekiindult a lépcsőnek, de biztonság kedvéért még beküldött 0,1 mg SPC99-et, hogy bátorsága tetőzzön a következőkhöz, illetve elindította neurális komputerének médialejátszóját is, hogy csak a tudatában dübörgő zene elűzze félelme maradékát is.

A Szent Családi Ebédlő az első emeleten, a nappalival összenyitva helyezkedett el. Ott ültek az asztalnál már mind a hárman. Apja ült az asztalfőn: szemei vizenyősek voltak, a híreket olvasta-nézte a látótér-kivetítőjén, mint mindig: mintha nem látná és hallgatná őket meg, félóránként vagy nem volna jelen rajtuk egyes este a teljesjelenlét-videón, a kivetítőszobájában. Haja ősz volt, háta kissé már hajlott a gondoktól, keze alig észrevehetően remegett, amelyet D. már régen kiszúrt az „Ügynökszem” app-al, amivel az utcán ő észre sem vevő, felturbózott szépségük nárcizmusát élvező picsákat röntgenezte, és közben azon gondolkodott, hogyan erőszakolná meg őket: minél szebb és elbűvölőbbre alkotott volt valaki, annál brutálisabban. Noha az idősödő és megfáradt, ősz hajú és szomorú tekintetű ember látványára egy pillanatra elöntötte a szánakozás, ezt azonnal letörölte, összetörte magában: végül is ez a túlhajtott pénzéhes féreg csupán a nevelőapja. Anyja éppen a zöldséglevest tette az asztalra, arcán mosolyt amióta eszét tudta D. még sosem látott. Most is elszomorodva bámulta D.-t. Holott mindene megvolt: a guruja hetente, és azon kívül 18 telepített MI-mentor szoftvere, a feng shui-tól kezdve, a személyes sámánjáig a neurális interfészének memóriájában; sminkállomása, bejárónője, meg két takarító-drónja, amelyeket csak utasítgatnia kellett. Legdivatosabb ruhái és cipői, kivetítővel és anélkül: Manolo Bhlanik-tól Prada-ig, Tommy Hilfiger-től Replay-ig; évente két plasztikai kiegyenlítő plasztikai műtéte, vértisztító kúrája és szépészetvezérlő-frissítése, a bankszámlájára és a befektetési számlájára kerülő felsőosztályi járadéka férje jóvoltából, meg a nemrég telepített „GWomenPower” orgazmus implantja, csak éppen az egysége nem volt önmagával. Húga, féltestvére ügyet sem vetett rá, behúzódott elutasításának szinte tapintható páncéljába. Felsőjén villogva tekeredett egy sárkány, amelyet egy hatalmas kétkezes karddal felszerelt harcos lovagolt meg, a szoknyácskája búzamező megjelenítéséről váltott egy ligúriai tengerpart fotójára, ahol mindannyian a múlt évben voltak. Körmei tökéletes ívelésűek voltak: múlt héten kapta meg ezeket az újakat, cserélte le a vele született és nőtt eredetieket fájdalommentes nanosebészeti beavatkozás eredményeként névnapjára. A születésnapjára, az éppen már nanosebészetre alkalmas kort elérve a melleinek alakját korrigáltatta, noha még semmilyen fiú sem látta azokat, de érzésre, az általa telepített stílustanácsadó és mentor appok hadseregének éppen egyező véleménye szerint „miért ne lehetne még szebb”, nyilván. Ő a családi asztalnál egy szépségvetélkedőre szánt teljesjelenlét-önvideót posztolt ki éppen: elméjében formált, neurális transzmitterén keresztülformált szavai nem hagytak helyet számára másnak, de azért észrevette a belépő D.-t, és tekintetén a lenézés és utálat keverékével fogadta.

D. nem köszönt. Szilaj volt: hajtotta az extra adag EX3, az SPC, meg a két órával korábban a haverja által letöltött, neurális számítógépén a háttérben futtatott, egy mozambiki szerverről lehúzott agypörgető szoftver, amelyre ráküldte odalent a koktélokat. Odalépett az asztalhoz, kirántotta a széket, ledobta magát, nagyot slukkolt, majd a füstöt torz mosollyal az arcán belefújta húga arcába, aki ettől a meglepetéstől megkövülten tiltakozni is elfelejtett. D. enyhén, de számára nagyon is kellemesen remegett, vibrált az EX3-tól és az SPC-től, ahogy azok mostanra totál leértek. Figyelmesen elindította a programot, a látóterében, de azért élvezte a döbbenet és düh látványát családtagjain, miközben a szoftver indulását figyelte: ugye biztosan elindul?

- Kisfiam, talán köszönhetnél, és már számtalanszor megkértelek, hogy ne dohányozz idebent, ha már nem tudod megállni! – mondta anyja, miközben próbálta visszafogni, hogy hangja ne csukljon el. Közben nevelőapja is észhez tért: a hírműsor képkockáit háttérbe tolta, majd régen romba dőlt tekintélyének romjait valahogy újfent feltámasztani próbálva odafordult D.-hez, keze ökölbe szorítva is remegett (pedig a házszerver már vélhetőleg elkezdte adagolni számára a beállítót és kedélyjavítót.)
- Ha még egyszer feljössz ide cigivel, Isten bizony beleverlek a falba! Ja, és mától felére csökkentettem a zsebpénzed, meg csak figyelemfokozót fogsz tudni tölteni! Mit képzelsz tulajdonképpen te kis szar? Én vagyok az apád: segged alá teszek mindent, és így hálálod meg? Mit képzelsz te magadról? – apja már ablak-remegtetően ordított, folytatva a triádát, húga befogta a fülét, az anyja pedig dühtől remegve bátorító szándékkal állt apja széke mellett. D. merev arccal tudálékosan mosolyogva, lenézően bámulta őket, és hallgatta ezt a sokszor hallott, sokféle formában neki célzott, de mindig ugyanolyan ostoba szöveget, közben zsebéből az asztalra tette a fekete dobozt: ujjait rátette, nézte ezt a három szerencsétlen hülyét, közben felületén billentyűzött ujjaival.
- Elegem van belőled! Elegem van abból, hogy állandóan ugatnom kell neked mindenért, hogy mit ne csinálj, és mit csinálj! Takarodj fel a szobádba azonnal, amíg akkora pofont nem kenek le neked, hogy a fejed leszáll!
- Kisfiam, ez így nem megy tovább, mit képzelsz már megint magadról, hát nincs benned semmi jóindulat, másokkal, a családoddal szemben! Mivelünk, akik mindent megadunk neked, hogy lehet ilyet csinálni állandóan!
- Te egy akkora nulla vagy, hogy téged még ellenségemnek sem jelölnélek, egy szánalmas kis senki, kis pöcs vagy! A többi kis pöcs haverodnak a pofájába fújd a füstöt te szánalmas kis fasz! –tromfolta a visítva húga, miután előbbi döbbenete sötét tomboló dühé változott, közben 0,2mg Glitter-t indított útra az agyának homloklebenye felé. D. hallgatta ezt, meg a többit, nézte őket dacos vigyorral az arcán: a terített asztal és körülötte családtagjai látóterének lényegtelen háttere voltak csupán most. Sokkal fontosabb volt, hogy látóterének előterében az odalent betöltött szoftverek mindegyike sikeresen összekapcsolódott a kijelölt neurális vezérlőkkel, és ennek tényét látható hatás nélkül visszaigazolta diagnosztikai rendszerük, meg egyidejűleg a szerveré is. Mindhárom betöltési és integrálási folyamat 100%-ra ért, a kapcsolat a neurális vezérlőkkel teljessé lett. Erre vártam! D. elmosolyodott, majd a benne tomboló vegyi tornádó igazi kárörvendő röhögést buggyantott ki belőle: közben arra gondolt: nem fogom elbaszni, most már nem baszhatom el, és ti úgysem tehettek semmit!
- Nézzétek, még van pofája a pofámba röhögni! Ezt érdemlem? Na, most megkapod! – ugrott fel székéről apja és ugrott felé a haragtól emésztve, jól meglendítve kezét D. kárörvendésbe fagyott arca felé, hogy úgy képen törölje, hogy a székről is leessen.

Aztán, mintha egy vezetéket elvágtak volna, apja keze lehanyatlott, remegve markolta két kézzel az asztal lapját, be akarta fejezni, amit elkezdett, annyira be akarta fejezni, de izmai csak nem engedelmeskedtek. Nemcsak megmozdulni nem tudott: száját sem bírta kinyitni, beszélni sem volt képes. Egyedül a szeme a tekintete üzent tüzelve.
- Leülsz, és befogod a pofád! De felőlem állhatsz is, nekem tökmindegy! Tudod mit, ülj le inkább a faszba, még eldőlsz itt nekem, aztán hogy mész be nekem hétfőn dolgozni a picsába! – dörögte D., közben kezével a dobozon matatott. Apja, mint egy robot, mereven leült, ahogy D. kiadta a vezérlőn a parancsot.
- Kisfiam, mit képzelsz, hogy tehetsz ilyet! Hogy lehetsz ennyire szívtelen, ennyire gonosz! Követelem, azonnal hagyd abba azt, amit csinálsz! – lépett gyorsan és kétségbeesetten felé anyja, hogy ha kell, most már erővel elvegye valahogy azt a vezérlőt. D. kattintott egyet a felületén, és anyja mozdulata is megfagyott: karjai lehanyatlottak. Újabb kattintás: anyja leült a székére. Egymás mellé tette lábait. Kezeit az asztal szélére tette. Ártalmatlanná lett. Húga, aki a féltestvére volt, végre felocsúdott a döbbenetből. – Te szemétláda! - visította, pattant fel, fellökve a székét, rohant lefelé, hogy kiérjen az utcára, hogy a ház hálózatától biztonságos távolra kerüljön. Át kell érnem a szomszédba, gondolta. Elkésett, mint mindig: hozzászokva, jóllakva eltunyulva és belefeledkezve az augmentációra épült világ csillogásába és fényes lényegtelenségbe, elvétette a lényeget most is, vesztére. D. által irányított szoftver a lépcsőfordulóban előtt kapta el: térdre esett, fejét a lépcsőlejárat sarkába verte. – Maradsz itt! – üvöltötte D., majd őt is odamozgatta vissza a helyére. – Hogy viselkedsz? Fellököd a széket? „Erre neveltelek?” –utánozta D. anyját - Állítsd fel! - és húga már tette is ezt: akarata és dühe börtöne lett a rákényszerített mozgás. – Leülsz te is, egyenlőre a székre, aztán majd máshová is! – bődült el D., majd nagyot röhögött. – Na, társaságunk van! Előbb kellett volna indítanom, de mindegy, így is jó lesz! – A nappali ablakai elkezdtek befeketedni, majd megjelentek sorra D. haverjai: élvezve figyelték a jelenetet, mint ahogy figyelték a római polgárok a gladiátorokat az arénában, ezer évvel korábban: a semmit nem érő, hozzájuk képest másodlagos értékű életük közeli számukra izgalom nektárát hozó ellobbanását. D. egyelőre, lekapcsolta hangjuk integrálását a kommunikációba: majd később megbeszélik ezt, most csak zavarná a leckéztetést, amit elkezdett. Most már mind oda voltak ültetve az asztalhoz, odaszegezve székükhöz, testük D. és a házszerver által irányított ketrecében.

- Mindenkinek elmondom mi a dolga, mit tehet, és mit engedek meg! Először is, a szoftver integrálódott, úgyhogy kár lett volna hova rohannod, hülye picsa! - fordult húga felé. – Mivel integrálódott, működni fog házon kívül is! Tudni fogok mindenről, amit csináltok, plusz a szerverem ellenőrizni fogja, amit csináltok, nem csak itthon, hanem odabent is, ahova bemész dolgozni holnap, ahogy kell, mert szétbaszom a pofádat, te vén fasz! – fordult nevelőapjához. Haverjai hangtalanul röhögtek, ugráltak a nappali panorámaablakain aktivált kivetítőn. – Lehet bámulni a kamerát: bámuljatok csak bele mindannyian! – kiáltotta D. ahogy látta, hogy anyja úgy próbál bénultságát feszegetve fészkelődni, hogy látóterébe kerüljön a rendőrség, polgári védelem és Etikai Hatóság által kötelezően minden lakásba, és annak minden helységbe beszerelt megfigyelési végpontok egyikének. D. mosolyogva koppintott egyet a vezérlőn: anyja fájdalmas arccal székén összeroskadt. – Egy kis toxin. Jól generálható T-ből, meg másból, amit fogyasztasz. Csak hogy tud, hogyan kell viselkedni, kedves Anyám! Nem fog benned károsodást okozni, „szép, fitt és egészséges maradsz”! – gúnyolta újra. – Szóval ott hagytam abba, hogy nincs értelme ugrálni: a továbbiakban a kékeknek, a barnáknak, meg a többi kibaszott hatóseggeknek nem tetsző jelenetek helyett korábbiakból renderelt, és tökéletesen illeszkedő video részletekkel lesznek pótolva. Ha- ha- ha! Amikor nem vagytok itthon, akkor is figyelve lesztek: anyuci épp most kap ízelítőt, milyen az, ha okoskodni próbáltok: pofáztok erről, ami most történt, meg ami van! D. arcát elöntötte az indulat és a hatalom rozsdás sötétsége: - Neked is ki kell próbálnod, hiszen mindig mondtad, hogy mennyire fontos a tanulás, kedves drága Papa! – fordult apjához, felemelkedett, lekent neki egy pofont, amit apja neki szánt volna az előbb, visszaült és koppintott diadalmasan a dobozon. – Nézzük, hogyan tanulsz! – Apja felüvöltött, és a székről a padlóra esett, ott forgolódott eltorzult arccal, a gyomrára szorítva megbénított karjait. – Harsogó kacagás töltötte be az ebédlőt, meg jó pár szitok záporozott felé: D. bekapcsolta haverjait egy kicsit. Tetszik a nekik az aréna, állapította meg magában D., és diadalérzetét megkoronázandó a csökkenő EX3, SPC99 mellé útnak indított agya felé 0,2 mg drága és illegális K66-ot, amelytől (meg az előzőektől) úgy érezte magát, együttvéve, mint Nagy Sándor az isszoszi csata után, Cortez, miután hatalmába kerítette Montezumát, Pizarro amikor a cajamarcai ütközetben elfogta a sérthetetlennek hitt Atahualpát, Napoleon, mikor francia császárrá koronázta önmagát. Majd lekapcsolta barátai hangjának, szitkaiknak kihangosítását, majd kegyesen apja gyomrában a neurotoxin kiválasztást is. – Visszaülsz a helyedre! – parancsolta neki. Az idős férfi remegve, összetörten engedelmeskedett, a veresége teljes tudatától lesújtottan. Ez lett belőle és belőlünk – gondolta. Kezébe temette arcát. D. nem foglalkozott vele. – Te pedig takarodsz fel a szobámba! Levetkőzöl, mire felérek! Semmi trükk! – vakkantotta oda húgának, hangtalan haverjai felé fordult: - Felpróbálom végre ezt a kis kurvát! – Újra a húgának címezte szavait: - Tessék, erről elfeledkeztem, hogy emlékezetes és kellemes legyen az első. Persze elsősorban nekem! De ehhez az kell, hogy neked is majd jó legyen, legalábbis valamennyire! – mondta megmozdulni még képtelen, és hangosan zokogó féltestvérének D., és elindította a házszerveren húga számára a „PerfectTeenSex v.0.2.3” az Internet sötét bugyrából beszerzett programot, annak neurális és kémiai komponenseivel együtt. Húga könnyei lassan elapadtak: alvajáró módjára felemelkedett helyéről, arcára lassan kényszeredett mosoly került, ahogy a vírusszoftver elindult neurális számítógépén, és ahogy az általa nem kért vegykoktél kiválasztása megkezdődött. Elindult vánszorogva, hosszú mézszőke hajú, törékeny kis alvajáróként felfelé az emeletre, a szobájába. D.-ben is már elkezdett felfelé kúszni a szexuális izgalom: alig bírta türtőztetni magát. Elnézte haverjait a kijelzőn: megkönnyebbülten, és a felsőbbség pöffeszkedő kifejezésével arcán; érkeztek közben a tetszésnyilvánításaik a tudatába; barátai hangjai, kárörvendő és irigy nevetésük benne vízhangzott. Húga már felvánszorgott. Remélhetőleg jó lesz vele, gondolta D. – miért is ne lenne jó, ilyen cuccal az első sem lesz rossz, se nekem, de talán neki sem. Bár ez utóbbi végül is mindegy. Apja hangtalanul kezébe temette arcát, anyja hangtalanul sírt az asztalnál. – Na, majd lejövök kajálni, ha végeztem. – vakkantotta oda nekik. – Van egy kis dolgom odafent! Mész ki füvet nyírni, miután zabáltál! Idődbe még belefér, kapd össze magad! – vetette oda apjának. – Holnap estére pizza legyen! Nincs kedvem a bioszarjaidat zabálni! – irányozta be anyját. Haverjai kivetítését lekapcsolta, majd az emeleten mutatja tovább nekik, hogy merre hány méter, hogy fog feküdni szó szerint az elkényeztetett, nagyképű kis picsa. 50000 pont eddig, te jó Isten, Európában én vagyok most a legnagyobb, pillantott látóterében a verseny elmaradhatatlan diagramjaira. Elindult felfelé az emeletre. Két szakma van gondolta, röhögött fel károgva saját szellemességétől: basszak ma, vagy ne basszak ma! A nappali panorámaablakain újra beszűrődött a fény, az alkony fénye: a színek vibráló és elmúló sokasága omlott bele lassan a közelgő éjszaka obszidián-feketéjébe B. nemzetközi űrrepülőtere felett.