Amiből sok van, annak nincs értéke. Ami erőfeszítés nélkül könnyen elérhető számunkra, annak ugyanúgy nincs. Ami elérhető korlátlan mennyiségben, annak értéke minimális vagy nulla. Minél több mindennek nem érezzük értékét, amely körülvesz minket az életünkben, annál inkább értéktelennek érezzük azt. És benne értéktelennek érezzünk magunkat is.
Érték alatt nem csak, de inkább főleg nem anyagi formában kifejezhető értékre gondolok. Hanem minden minőségre és jelentőségre, amelyet egy dolog vagy egy eszme képvisel számunkra. A pénzben kifejezett érték annak csupán anyagi formában megvalósuló és tökéletlen megtestesülése.
A technológiai szingularitás azt ígéri többek között, hogy mindenki számára - aki részese, ezt tegyük hozzá - az anyagi javak elképzelhetetlen és végtelen bőségét fogja biztosítani. Ez ugye abból következik, hogy mi emberek, emberfeletti emberré válva technológiánk által, anyagi javak ekkora túláradó, végtelen bőségét is képesek leszünk létrehozni.
Ez szerintem naiv és ostoba elképzelés. Én ezért inkább azt mondom, hogy végtelenül nihilista, és semmit sem becsülő, mindent semmibe vevő titánokká válhatunk a folyamat végén, ha minden Kurzweil agyszüleménye szerint történik. Amely titánok között együttműködés nem lehetséges, hiszen, ha értékek nincsenek, csak mindenkinek a saját pillanatnyi önérdeke, ráadásul emberfeletti ember, miért is alkalmazkodna másokhoz? Ezt hívják amúgy libertariánus felfogásnak. Jeleskedett benne de Sade márki.
Megpróbálom bemutatni, hogy hogyan devalválja a technológiai fejlődés az értékeket, avagy a korlátlan bőség szükségszerűen hogyan üresíti ki, redukálja puszta mennyiséggé egy dolog transzcendens minőségeit. Azaz, ahogy a minőség mennyiséggé válik, úgy az értéke is elvész. Minél inkább mennyiségi lesz valamilyen minőség, annál inkább.
A fényképezést, a fotográfiát a XIX. század elején találták fel. Az első korszakban körülbelül az 1840-as évekig a fényképezés abszolút high-tech, elképzelhetetlenül újszerű technológiai megoldás volt. Az elkészített produktumok egyben technológiai demonstrátorok voltak, függetlenül a témától, az expozíciós időtől, a kép készítésének helyszínétől, az alkalmazott felszereléstől, és egyéb tényezőket figyelembe véve. Egyértelműen óriási értéke volt minden sikeresen előhívott képnek. Az elkészítés lehetősége és az elkészítés sikere túlmutatott azon, hogy az mit ábrázol. Nagyon komoly előkészületek voltak szükségesek a jó minőségű, és főleg az első színes képek elkészítéséhez, a fényviszonyoktól kezdődően a film kémiai jellemzőinek beható ismeretéig. Nyilvánvalóan, hogy ekkor minden elkészült produktumnak, azaz fényképfelvételnek óriási értéke volt a készítője, és annak környezete számára is.
A következő korszakban a fényképezés, mint professzionális szolgálatás terjedt el. Az emberekről, témákról fényképeket készítenek, akiknek érdekük fűződik egy tárgy, épület, látvány és főleg emberek megörökítéséhez. Ez arra utal, hogy egyfajta gondossággal ki kellett választani, hogy mi méltó a megörökítésre, mivel a fénykép elkészítése időigényes és költséges folyamat volt – korunkhoz mérve. Talán a szó, mint „megörökítés” is ehhez a korszakhoz kötődik, és tökéletesen leképezi ezt. Ma már ez a szó szerintem irreleváns a képkészítés vonatkozásában. A megörökítés szóban benne foglaltatik az, hogy a produktum ritka, „használata” éppen ezért hosszú időre szól. Egy olyan pillanatkép valamiről vagy valakikről, amely sokáig ugyanolyan formában nagy jelentőségű lesz a megrendelő számára. Pontosan azért, mivel az esemény már csak technológiai szűkösség okán is nehezen reprodukálható, és nehezen ismételhető. Igen, ez a műtermi fotók időszaka. A családok esetében e fotók elkészíttetése komoly, meghatározó és lényeges családi esemény volt. Az elkészített fényképek pedig sokáig, évtizedekig függtek a helységekben, vagy voltak sorba rendezve albumokban. Ekkor egy emberről esetleg élete folyamán csupán néhány fénykép készült: csecsemőként, ifjúkorba lépve, és esetleg utoljára akkor, amikor megházasodott. E képek pedig halálukig elkísérték őket. Megbecsülten függtek szobák falain.
A következő korszak, amely a XX. század közepétől a digitális fényképezés elérkezésének koráig tartott. Ekkor a fényképezés pontosan azért válhatott tömeges elterjedésűvé, mivel annak kényelmetlen, időigényes, szaktudást igénylő munkafázisával, nevezetesen a képek előhívásával a kép készítőjének nem volt szükséges foglalkoznia, ha nem akart. És az előhívás időbe került, várakozni kellett arra, sőt mindezeken túl pénzbe is került, tehát így explicit értéke is volt. Ezért ekkor szerintem messze nagyobb értékkel rendelkezett egy kép, mint ma. De további okokból is. Először is, az egy időben elkészíthető képek esetében volt egy korlát: 24 vagy 32 képkocka. Ez eleve meghatározta, hogy mit fotózzunk le. Másrészt, nem volt arra lehetőség, hogy az elkészült képeket a kompozíció helyszínén azonnal visszanézve azokat, válogassunk közöttük, törölve a nem megfelelőket, és megtartva a megfelelőnek érzetteket. Ami exponálásra került, az végérvényesen ott is maradt a filmen. Ezek összessége adott értéket a fénykép elkészítésnek, arról nem is beszélve, hogy érteni kellett a fényképezőgép lencséinek beállításához a különböző fotókhoz. Mindez témában elmélyedést, gyakorlatot igényelt, és óriási értékkel, ezért minőséggel rendelkezett.
Megérkeztünk a digitális képkészítés két korszakához. Az első korszak lehetővé tette a kényelmetlen és felesleges előhívástól megszabadulást, és a képek azonnali visszanézését. Annyi képet készíthettünk, amennyit csak akartunk, ha volt nálunk elegendő memóriakártya. Hamarosan paradox helyzet jött létre. Óriási időigényű lett, hogy a rengeteg készített képből leválogassuk azt, ami értékkel rendelkezik, tehát minimálisan például nem életlen. A korábbi komponálás művelete, a beleérzés és elmélyedés dimenzióját a készített képek válogatásának gyártószalag-kulimunkája vette át. Azaz egy művészi tevékenységből, egy minőségi tevékenységből mennyiségi tevékenység, futószalag szerű kényszerrel végzett munkavégzés lett. Itt, ebben a hatékonyságot aláhúzó tényezőben látható meg igazán a devalválódás.
Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy kompozíciókat tekintve a digitális fotók általánosan mind, egytől-egyig értéktelenek, mert digitáis technikával készültek, és akármennyi fotó készíthető, meg nem kell szenvedni az előhívással. Hanem arra gondolok, hogy egy kompozíció értékében a közvetlen témán túlmenően benne foglaltatik az is, hogy milyen erőfeszítéseket kellett tenni annak elkészítéséhez, milyen előzmények után juthattunk el oda, hogy azt a képet képesek legyünk elkészíteni. A tömegesen használt, autófókuszos gépek esetében a fényviszonyok ismeretére nincs szükség, cserébe persze olyan is a kép. De legalább jó sok van belőle, tehát átlagemberként, és nem elmélyülni képes profiként a minőséget megpróbáljuk mennyiséggel behelyettesíteni, és azt tapasztaljuk, hogy a mennyiség nem rendelkezik azzal a belső erővel, amivel a minőség igen. Lefotózzuk mi is a gyermekünket a ballagásán. Készül róla soha többé meg nem nézett további 160 fotó, mert amit megnéztünk, és hozzámértük a profi fotós által készített képekhez, arról megállapítottuk hogy mind kutyaszar. És itt nem a technikai prominenciára gondolunk, hanem arra, hogy az általa készített fotók mennyire visszaadják gyermekünk érzelmeit, azaz hogy a technikai prominencia és a fotós szaktudása együttesen egy kompozíciót ad ki. Mert elmélyülésből született, mert koncentráció, tudás, tapasztalat, esztétikai érzék, mind olyan tényező van belőle, amelyet ki kellett fejleszteni, meg kellett tapasztalni, és mindezek mellett a valódi pillanatot megragadni. Míg a mi fotóink ezek nélkül kutyaszarként, legalább-ez-van kategóriás dokumentum-mennyiségként, nem kompozícióként hanem dokumentációként porosodnak a diszk egyik, később talán soha többet meg nem nyitott mappájában. De azért tömegesen gyártjuk a kutyaszart, hiszen körülöttünk mindenki pont ezt teszi, és mivel, a korunk eszméjének megfelelően rendületlenül hiszünk abban, hogy a mennyiség minőséggé fog transzformálódni, és az felemel minket. Nem fog ilyen történni.
Itt járunk napjainkban: a fényképezőgép nem különálló eszköz, tehát nem kell azzal foglalkoznunk, hogy külön magunkkal vigyük azt. A mobiltelefon mindig nálunk van agy II.-ként. Így sosem kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy elszalasztunk valamilyen lefotózásra méltót, így a triviális dolgokról készített képek sokaságát fogjuk legyártani, messze meghaladva azt a mennyiséget, amit a kényelmetlen digitális fényképezőgépekkel készíthettünk. A körülöttünk lévő világ szinte kényszerít minket arra, hogy a triviálisból kompozíciót prezentáljuk, amiből persze nem lesz valódi kompozíció, hanem triviális dolgok sokak által készített dokumentációja, főleg ha azok óriási értelmetlen tömegét például az Instagram admin szintű munkatársaiként, vagy teszem azt az NSA képfeldolgozásra specializálódott számítóközpontjának munkatársaiként nézzük, az egészre teljesen rálátva, és láthatjuk, hogy mindössze 3 milliárd olyan fotó van, ami jellegében, témájában tök ugyanaz, és például cafe latte-t, pipacsos mezőt, vagy a pisai ferde tornyot ábrázolja. Mert noha utóbbiról annyi képet fogunk találni a neten, hogy kvázi el sem kell utazunk oda, hogy láthassuk, azért a homo sapiens-ek fontosnak fogják tartani, hogy a helyszínen, sorban egymás mellett állva elkészítsék pontosan ugyanazt a tökre egyforma fotót. Különbség az autokorrekciós mechanizmusok alkalmazásában van. Ez minimális és abszolút lényegtelen ekkora tömeget, ilyen dokumentációs automatizmust figyelembe véve.
Jól látjuk, hogy e fotóknak kompozíció értéke közel nulla. És nem csak a készítésének automatizmusa miatt. Hanem ezért, mert ugyanaz készül nagy számban, sorozatgyártású élményként, éppen emiatt valódi ihlet és élmény nélkül, nem kompozícióként, hanem önigazolási célból, egyfajta életnaplóként, annak kényszerű gyártási folyamatának részeként. Önmagunk emlékművének téglájaként, óriási sürgető kényszerként, hogy megmutathassuk magunknak és másoknak: itt is voltunk. Lesz-e ebből minőség, azaz a helyszínre eljutás, és az ott, a fényképező-applikáción keresztül látott dolog valódi befogadása, egy olyan helyzetben, amikor mindenki a mennyiség embereként ugyanezt teszi? Aligha. De még van potenciál a fejlődésben, nevezetesen a mennyiség növelésében. Majd ettől minőség lesz (nem). Aztán ott van a készítés után az adat-hegynyi fotó átválogatása. Ki foglalkozzon azzal, mikor mindenki a figyelmemet akarja, tehát ha 15 másodpercig sikerül koncentrálni egy témára, akkor az már jó? Semmi. Megy a telefon memóriájába, majd külső lemezre, a külső lemezek meg a szekrénybe. Senki által meg nem nézett tartalom lesz az ott lévő képek döntő többsége. Vagy megy fel a felhőbe, szóval X.Y. cég adatközpontjába, ahol ugyanez lesz a sorsuk, azon kívül, hogy feldolgozásuk szűrési buborékunk erősítését fogja üzemszerűen biztosítani. Valamint remekül tanítgathatók velük ANI rendszerek, az adott cég és nemzetbiztonsági szolgálatok által. De ma, 202-ban nem szarja le ez utóbbi két tényezőt?
Snapchat Spectacles. A jövő ígérete, csak legyen elég tárhely. Mondjuk a cloud-ban, az informatikai gigacégek által biztosítva, az NSA által full automatán vizsgálva, elemezve, backup-olva van. Elő sem kell venni a telefont. Sőt, még jobb, ha nem szemüveg formájában létezik a fényképezőgép, hanem minden a szemünk segítségével történik: tehát amit látunk, agykérgi számítógépünk segítségével tárolódik automatán a cloud-ban. Házasságot kötöttünk a technológiákkal elvégre! Innentől a kép puszta dokumentációs eszközzé, tisztán élet-naplóvá fog válni, értéke végleg semmivé lesz, hiszen nemhogy bármikor elkészíthető, hanem még arra sem kell erőfeszítést fordítani, hogy készítésének elvégzéséhez egyetlen cselekedetet végrehajtsunk. A mennyiség totális és visszavonhatatlan győzelmet arat a minőség felett.
És akkor ide tartozik még egy tényező, amely a képek értéknek totális megsemmisítését fogja jelenteni. Deepfake. Rövidesen bármilyen felhasználó számára elérhetőek lesznek olyan algoritmusok, amelyek segítségével álló vagy mozgóképekből valamilyen képi téma tökéletes, hamisítványát lehet előállítani. Ez a „megörökítés” vége. Nagyon borzasztó, ha egy kiközösíteni kívánt lány esetében annak fejét hitelesen össze lehet majd montázsolni egy népszerű pornószínésznő testével, és ezt minden létező portálon meg- és tovább osztani. De talán még borzasztóbb, ha olyan videofilmet lehet generálni másokról, amelyek tökéletesen hitelesnek tűnnek, de teljesen hamisak.
Hát így válik érték nélkülivé nem csak a másokról, tárgyakról, eseményekről készített kép, hanem minden olyan dolog, amely korlátlanul, erőfeszítés nélkül elérhető, mindenki számára bármikor igényei szerint rendelkezésre áll. A technológiai szingularitás nevű elmeszülemény e bőséget előlegezi meg minden dolog vonatkozásában. Nyugati civilizációnk ma sem tesz mást, mint talál valamilyen értéket, ami még nem lett piacosítva, marketing és életstílus-kiegészítőként és -kifejezőként piacra viszi. Majd, akik ezt fogyasztják, tehát akik mindezt gyorsan, készen, pénzért megvéve el kívánják sajátítani, egyre inkább érezni fogják, hogy az teljesen üres héj, abban nincs minőség, hiába vesznek belőle magukhoz jó nagy mennyiséget, jó nagy gyakorisággal.
A bőség tehát, a dolgok mennyiségének rendelkezésre állása elképzelhetetlen lesz. Mivel minden minőség és emiatt minden abból adódó érték megszűnik, így mindent-tudó, mindet-elérő, de mégis mindent tagadó, minden létező dolgot az utolsó részecskéig analizáló (hátha ott van még egy darabka minőség), végtelenül zaklatott és ezért végtelenül agresszív, óriási hatalmú titánjaiként koronázzuk meg az emberi faj közreműködésünkkel megvalósított fejlődését. Ez a perspektíva. Minden olyan dolog, amely a ránk szabott, mennyiség által uralt komfortzónánkban történik, és minél inkább ott történik, minél inkább igazodik annak (egyre szűkülő, egyre speciálisabb) paramétereihez, annál kevesebb lesz számunkra ihletettség, áldás és transzcendencia.
