Mára a legtöbb ember valamelyik kezén kinőtt az Agy II., amelyen fut az Élet II.

Most már, és a jövőben egyre inkább az lehet a kérdés, hogy az Agy II. valójában több-e mint az Agy I. Ugyanígy, a leglényegesebb kérdés, hogy az Élet II. értékesebb-e, mint az Élet I.

Hát élet ez az unalmas szürke szemét itt körülöttünk, amikor minden olyan színes (szó szerint), pörgős, dinamikus, igényeidnek, komfortzónád fenntartása érdekében leszűrt és áramvonalas a Hírfolyamon, a Facebook és Instagram életszoftverekben?! Ugyanígy, van értelme bárkivel személyesen beszélgetni, ebben a minket körülvevő szürke szemét Élet I.-ben, ahol nem szívhatom vissza, amit kimondtam, nem nézhetem vissza, amit kimondtam, sőt a legfontosabb: nem ön-ellenőrizhetem a közlendőmet, amit majd ki akarok mondani, mielőtt kimondanám? Borzalom! Hiszen összpontosítanom kell a másikra, és közben agyamat arra treníroztam, hogy 10 másodpercnél több egy időben egy témára koncentrálás már-már fizikai fájdalom számomra. Meg hát, ha a másikkal kell hangokat kiadva beszélnem, akkor ez nagyon sebezhetővé tesz: például a hanghordozásom nincs a chat-ben, tehát ha amúgy utálom a másikat, mint a szart, és amúgy leghőbb vágyam, hogy lekopjon rólam, ezt egyből le fogja vágni, ha személyesen beszélünk. Hát még az arckifejezésemet! Hogy lehet ezt kibírni?! ☹ ☹ ☹

Az Agy II. a könnyű, kényelmes és pillanatnyi örömöt adó gondolatok bemeneti interfésze. Ezek mennek be az Agy I.-be, további kis kognitív igénybevételt igénylő feldolgozásra. Azért érdemli ki az Agy II. kitüntető címet ez az interfész, mivel egyre több lehetőséget biztosít arra, hogy az Agy I. számára kényelmetlen tevékenységeket átvegye, tehát a kognitív masszázsfotelt messzemenőkig fenntartsa. Így azonnal tudni fogod, hogy mely – amúgy utoljára II. Ramszesz koronázási bankettjén személyesen látott – ismerősödnek lesz ma születésnapja, és automatikusan azonnal oda is tolja a képedbe az üdvözlőkártya-generátort. Rövidesen kérésed nélkül el is fogja küldeni, jó lesz ez az MI. Eszedbe jutna-e enélkül az adott személy születésnapja? Aligha.

Agy II. két fő képességgel rendelkezik. Egyrészt észrevétlenül és következetesen építi kommunikációs komfortzónádat, amely szép kövér szűrési buborékként épül fel körülötted, nem csupán az explicit megosztott információkból, hanem a puszta használatból. Tehát hány másodpercig nézel egy képet a Hírfolyamon. Másrészt, kényelmed, komfortod érdekében, használatod intenzitásának megfelelően, egyre inkább leszoktat arról, hogy az Agy I. (és olyan szervek, mint Száj I. és Fül I.) által korábban rendelkezésre álló kommunikációs formákat alkalmazd. Ahogy láttad egy bekezdéssel korábban, ha ugyan még emlékszel rá. Kellett volna valami GIF-et, vagy valami mémet raknom helyette, nem igaz? Sajnos az élet nem minden aspektusa közölhető ezekkel, 10 másodperces, Tik-Tok kategóriás video formájában, de erről majd később. Az Agy II. által végzett „beszélgetéseid” a végtelenbe nyúlhatnak és fognak is nyúlni, holott emberként úgy vagy huzalozva, hogy szeretnél egy beszélgetésnek végére érni. Ugyanígy, a másikra figyelés is relatívvá válik, hiszen ha az életedet az Élet II.-re helyezed át, akkor rengeteg emberrel vagy köteles egy időben „beszélgetni”, hogy azok ne sértődjenek meg, és ennek eredményeként ne szigetelőd el, ne közösítsenek ki. Mivel a „beszélgetés” a másikkal bármikor megtehető, mindez a beszélgetések mennyiségének óriási növekedését, azok tartalmának lakonikus tőmondatokká trancsírozódását fogja eredményezni.

Mindez összességében azt jelenti, hogy a beszélgetés, mint minőség mennyiséggé válva fog értéktelenné válni, annak hosszával, és ebből adódó tartalmi érdektelenségének / értéktelenségének megnövekedésével. Az Agy II. ha a felszínesen, új felhasználóként nézzük, azt kínálja: meghitt kapcsolatban leszel mindenkivel. Ez egy minőség. Ezzel szemben ezt adja: meg kell felelned mások semmitmondó, fárasztó, érdektelen, benned ellenszenvet kiváltó beszélgetési igényeinek, és ebben te innentől kezdve soha semmikor nem tarthatsz szünetet! Azaz mennyiséget kapsz a minőség helyett. A „beszélgetések” gyártósorának szorgos munkásaként fogsz megfelelni mindenki azonnali beszélgetési igényének, bármilyen triviális, és főleg ezer-meg-egyszer már megosztott, körbement, volt már, kép giccsről is legyen szó, vagy arról, hogy ki mikor, mit, miért csinált, és hogy milyen véleményt képvisel erről a boly, amelyhez éppen tartozni szeretnél. Ezeket tekinted barátaidnak, holott a barátság alapvetően belülről megnyilvánuló transzcendens erejét és minőségét informatikai technológiák fogják számodra kiszámított módon, mennyiséggé alakítva, előkészítve prezentálni, hogy azok segítségével letudjad a barátságok fenntartását. De a letudást cserébe valódi barátságot vársz e rendszeren keresztül. Ez teljes ellentmondás.

Mindezeken túlmenően itt az Élet II. ami már szóba került legalább 3 perce, ami ugye Tik-Tok időszámítás szerint a múlt században történt. Emlékezni tudsz-e arra, amit írtam, vagy ez már nehezen működik számodra? Nem bántani szeretnélek, ez lényeges kérdés.

Az Élet II. a mi emberi, elsőre nagyon rafinált emberi cselünk az Élet I. legfontosabb, minden mögött megtalálható alapvető problémájának kezelésére. Ez a probléma a következő formában foglalható össze: transzcendens minőséget érezni, átélni a legmélyebb egyesülést önmagunkkal, és a minket körülvevő univerzummal csak a jelen megélésével, arra történő békés és fegyelmezett összpontosítással lehetséges. Ezt élik meg a jógik, vagy egy művész, akinek valódi ihletettségéből a legnagyobb elismerésre méltó művek születnek, mert képes ezt a teljességet művével közvetíteni. Mindannyiunk számára, akik folyamatosan kétségeik és félelmeik viharának börtönében élnek. Ez az állapot elviselhetetlen, így kultúránk nagyon is találó kifejezést is alkotott erre: magyar nyelven „kikapcsolódásnak” nevezik mindazon tevékenységeket, amelyek ideiglenesen megszűntetik ezt a tűrhetetlen viharos állapotot. A „kikapcsolódás” remek szó: tökéletesen leírja, hogy itt nem az egység létrehozása történik meg, hanem pszichés és / vagy kognitív intoxikáció. Pontosabban:

- A kikapcsolódás történhet olyan formában, amikor új információkat szerzünk be – ekkor tudatunk figyel, és ideiglenesen kiemelkedik ebből a viharos állapotból. Így ideiglenesen kiszorítja őket a tudatból. Hátránya az, hogy ezekből az információkból tovább erősítjük félelmünk, aggódásunk, és vágyaink börtönének rácsait. Mert jó az a zeneszám, amiben vágyainkkal egyező dologról énekelnek, de majd ott fog visszhangzani bennünk, és nem lesz más módszer, amivel eltompíthatnánk, hogy másra figyeljünk – amely mind ugyanúgy fog visszatérni. Az eredmény: 70 évesen, folyamatos szívszorítás közepette aggódunk, hogy a világ tőlünk minden szempontból távoli eseménye ránk hatással lesz. Majd jön mindezekért a megérdemelt testi tünet: infarktus vagy sztrók. Hiszen életünket a második évtizedtől kezdve permanens, folyamatos rettegésben éltük le – a kikapcsolódás pillanatnyi szigeteire kétségbeesetten kikapaszkodva, mint egy fuldokoló. Kikapcsolódunk ha nyaralunk, kikapcsolódunk ha szórakozunk – esetleg mellé állítva az intoxikációt is.

- A kikapcsolódás másik formája a már említett intoxikáció. Emberi fajunk számtalan kémiai anyagot alkalmaz arra a célra, hogy a múlton rágódás, és a jövőért aggódás, azaz a félelem permanens és elviselhetetlen gondolat-viharát idegilenesen visszaszorítsa, a dohánytól a crack-ig. Előbbi például olyan fajta gyenge, de célzott intoxikációt hoz létre, ami társadalmi működésünket nem teszi lehetetlenné, de ideiglenesen keménnyé és oldottá tesz – visszaszorítja a folyamatos aggódásunk önmagunk által generált, lelkileg széttépő hangjait. A keménység és oldottság nem ellentmondás. Pontosan ez van jelen a jelen megélésében. Az összpontosítás gyémántkemény (v.ö.: vadzsra – buddhizmus), az oldottság, a transzcendencia teljes. Hátránya a kémiai és szükségszerű pszichés függőség, valamint a már ismert egészségügyi problémák.

Az Élet II. az első megoldást alkalmazza, és ebben ma maximum, nem csoda, hogy nagyon kelendő: a legnagyobb pszichés kiszorítás, ami csak jelen technológiai színvonalon megvalósítható. Ha a Hírfolyamot tekered, és nézegeted a harmónia, a transzcendens tökéletesség, az erő képi és szöveges formában megvalósított paródiáit, és ezzel nagykanállal lapátolod ezeket magadba, hogy aztán szükségszerűen élet-feszültségként jeleljenek meg. Főleg az irigység, az élettel való elégedetlenség, az intrika, az önmagad lebecsülése vonatkozásában. De nem tudsz mást tenni – ez maga a transzcendencia, a teljes elmerülés a jelenben, a legnagyobb szentség, a mindenség ahhoz képest, ha elméd gondolat viharát kellene elviselned. Valójában pedig nem más, mint a jelen és a transzcendencia, a gyémántkemény oldottság legteljesebb paródiája. És ebben nincs hátralépés, ha a megszokás már nem hozza e paródia esetében a korábban megszokott örömet, csak csömört: jelen vagy, vagy semmi sem vagy mások számára! Köszönjük Mr. Zuckerberg, bár ön is egy nagy elszenvedő, ezért sikerült önnek ezt a rendszert ebben a formában megszülnie.

Mi emberek megállapítottuk: nekünk önmagunk erejéből jogunk van emberfelettivé lenni, azaz minden olyan működést magunkhoz ragadni, amelyet képesek vagyunk megtenni. Nos, ha kommunikálhatunk a világgal, és értesülhetünk a világ minden, valójában nem ránk tartozó, életünket felkavaró, óriási terhet jelentő dolgáról, akkor mindez vissza fog ránk nézni, és meg fogjuk mindennek hatását élni. Titánok akarunk lenni – tessék, íme!

A közösségi hálózatok leértékelik a múltat. A Facebook Hírfolyama és ennek Instagram-ban megtalálható, funkcionálisan ugyanolyan megfelelője nem a múltat mutatja be elsősorban, nem arra fókuszál, hanem a másutt történt dolgokat tolja elénk. Úgy tálalva az eseményeket, hogy ezek éppen most történnek, noha a korábban történtek, de valójában a fókusz a folyamatos másutt-on és a jövőn van. Az algoritmus szétszaggatja a történések kronológiai sorrendjét, azon igyekezve, hogy minden információt a lehető leginkább ingerlő formában helyezzen a néző elé, nehogy véletlenül egy másodpercre abbahagyja a Hírfolyam fogyasztását. Végtelenül, de egyáltalán nem az explicit múlt felé vezető irányban. Hanem a másutt felé mutató végtelen irányban. És ennek jelentős következményei vannak, hogy miről leszünk képesek gondolkodni. Azaz, hogy magunkról hogyan leszünk képesek gondolkodni.

Nagy Testvér és a múlt

Orwell 1984-ében egyértelmű állami akarat érvényesült: a múlt bármilyen eseményére történő emlékezés halálos bűn volt. Lényeges, hogy ezt egy alattvalókon kívülálló autoritás érvényesítette. Célja ezzel az volt, hogy a végtelenségig koncentrált egyeduralom bármilyen működési hibája kitörölhetővé legyen, tehát a rendszert nem lehetett saját tévedésit felhasználva megbuktatni. Mert e rendszer az által válhatott volna megbuktathatóvá, ha mód nyílik átgondolni, mit állított, és ezzel szemben mit tett vagy mit nem tett meg. Ehhez az kell – és ezzel a lázadás gondolata az alattvalók elméjében megszülethet – hogy az ember képes legyen átgondolni a múltat.

Mindezzel szemben a Nagy Testvér rendszere a jelenre és a jövőre koncentrált, nem véletlenül. Az Két Perc Gyűlölet pontosan azt célozta, hogy kiszorítson tudatokból bármilyen múltra történő, fejlettebb, absztrakt kognitív funkciókat igénylő emlékezést, és helyette az űrt kitöltse szélsőségesen emocionális tartalommal. Gyűlölettel. Bármi iránt, amit a rendszer ezen elterelés céljából létfontosságúnak ítél, és mindenki számára könnyen emocionálisan csomagolható. Kevésbé kap szerepet a könyvben, de a rendszer működésének másik hajóereje propagandába csomagolt ígéretek voltak. Hogy holnap vagy máskor jobb lesz, tehát például több Győzelem Gin jut – aminek célja nyilván ugyanez: kontroll gyakorlása intoxikáció útján. E propagandának és juttatásoknak is egy célja van: megakadályozni a rezsim elszámoltatását, amely minden esetben a múlt koherensen egymást követő eseményeinek átgondolását jelenti. Mert minden lázadás első lépése ott kezdődik: képes vagyok átgondolni mi történt korábban. Szélesebben fogalmazva: a világ megismerése, és annak megértése ugyanígy a múlt átgondolásával kezdődik, itt bent a fejünkben. És minél inkább képesek vagyunk megismerni a világot, kognitív képességeinket alkalmazva, annál inkább átlátható és biztonságos világot vagyunk képesek teremteni önmagunk számára. Mert egyre tisztábban látni leszünk képesek döntéseink mögött álló motivációkat, ez által jó döntéseket hozni, majd learatni azok gyümölcseit. Kultúránk, de általában az emberiség kultúrájának minden sikeres embere döntően azért volt sikeres, mert kifejleszteni volt képes magában e képességet. Tehát: urald az emberek múltját olyan formában, hogy a múlt megismerhetetlen, és / vagy értéktelen, irreleváns legyen, és uralod az emberek jelenét és jövőjét.

A Facebook legfőbb bűne

Ahogy említettem, a Facebook és Instagram, mint emberi gondolkodást meghatározó alapstruktúra önkéntelen, profitmaximalizáló célból a múltat leértékeli, és a másutt jelent, és a jövőt értékeli fel. Teszi ezt olyan formában, azaz akkora dinamikával, hogy már csak önmagában ez a dinamika kiszorít bármilyen olyan lehetőséget, hogy személyes múltunk bármilyen aspektusát képesek legyünk, hiszen az időigényes és fárasztó tevékenység. Ezt alapvetően két formában valósítja meg:

- Egyrészt a rendelkezésre álló idő teljes kihasználásával: hogyan is lehetne bármit is átgondolni, ami korábban történt, ha elzárhatatlan módon ömlik ránk mások kommunikációs igénye (Chat), amelynek meg kell felelni?

- Másrészt ugyancsak hogyan legyen erre idő és érdek, amikor a Hírfolyam másutt-világai messze vonzóbbak, és messze könnyebben befogadhatók, mint annak kognitív erőforrásokat, és összpontosítást igénylő tevékenysége, hogy mit tettem, hogyan telt ez a napom: miért örvendezhetek, miért dicsérhetem meg magam, és mit kellene jobban tennem. Sokkal kényelmesebb (a Két Perc Gyűlölet totális ellenpólusaként) magunkba önteni a folyamatos Mi Történt Másutt Másokkal információkat. Amelyek pontosan ugyanilyen kiszorítást hajtanak végre, de szemben azzal, önmagukat másokkal törődő, felvilágosult és jó emberekként érezhetjük utána – ha netán sikerül leküzdeni a lájk- irigységet, vagy a hírfolyam átpörgetéséből adódó heveny megpukkadás érzését, hogy minden „ismerősünk” annyira elöl van az első hullámban, velünk pedig semmi érdemleges sem történik.

Az eredmény ugyanaz, sőt messze hatékonyabb. A múlt értéktelenné válik, eltörölhetővé és relativizálhatóvá. A múlt egyenlővé válik a másutt-tal. Így, ha a másutt-at uralni vagyok képes, uralni vagyok képes az emberek jelenjét és jövőjét, akik kezében kinőtt a második agyuk, és ez biztosítja számukra az élet II.-t. Ez számukra a kezdet és a vég, az oltár, a szentség, mindenségnek forrása.

Tegyük fel, hogy eljut a technológiai fejlődés arra a színvonalra, hogy a számítástechnika agykéreggel lesz összekapcsolható. Sok következménye mellett ennek lesz egy olyan következménye, hogy a beszéddel történő személyes kommunikáció idejétmúlttá fog válni, hiszen bármilyen közlés, bárki között, bármilyen távolságból megvalósítható lesz. Mit eredményez ez? Az emberek számára a személyes találkozások meg fognak szűnni, mert időrabló ostoba feleslegességek lesznek. Ahogy a sok chat ma is elnyírja ezeket a szerves kommunikációs csatornákat. Amit chat-en kitárgyaltál, élőszóban nem fogod, mert kitárgyaltad.

Mindez azt eredményezi, hogy mivel minden, abszolút minden emberi kommunikáció gépi rendszerek közvetítésével valósul meg, megkülönböztethetetlen lesz, hogy emberrel vagy gépi intelligenciával kommunikálunk. Gépi intelligenciáknak pedig mindig lesznek tulajdonosai, hiszen a létező legnagyobb hatalmat jelenti ezek alkalmazása. Ezek a tulajdonosok pedig azok kommunikációs készletét úgy fogják hangolni, hogy az általuk elvárt tudást préselje be az emberek tudatába, illetve általuk elvárt termékek és szolgálatások fogyasztására hangoljon ellenállhatatlanul. Mivel önmagunkról alkotott tudás másokkal folytatott kommunikációból, illetve mindannak zavartalan átgondolási képességéből ered, így a technológiai fejlődés nem csak a múltat fogja eltörölni, hanem tökéletes kontroll alá fogja helyezni mindazt az információt, ami bemenete ennek az átgondolási lehetőségnek. Igen, a technológiai szingularitással titánok leszünk. Akiknek lelkét a gépek visszavonhatatlanul bemászták. Tehát valójában borgok leszünk. Szeretnénk-e azokká lenni?

A zombik, mint szimbólum

Minden kultúrában megtalálhatók szimbólumok, amelyek tömören és tökéletesen leképezik a Zeitgeist-et, az idők szellemét. Ma a zombifilmek, játékok sokasága található meg. Gyermekeink viselik a koponyával díszített ruhadarabokat, miközben (a lányok) vámpírokkal és cuki élőholtakat formáló Barbie-babákkal játszanak. Zombi FPS: a hős fegyver arzenállal küzdi le ezeket a tudattalan, leépült, már nem emberi támadó hordákat.

Ez véleményem szerint nem véletlen: kultúránk halálfélelme, és egyéniség elvesztésétől való egyidejű félelme kristályosodik ki. Mert félünk attól, hogy a ránk ömlő felesleges információáradatban, hogyan leszünk képesek megtartani lelki integritásunkat, amelyhez vissza kellene húzódnunk attól. De nem tehetjük meg: a rendszer foglyai vagyunk. Megölnénk a zombikat, de ehhez magunkat is meg kellene ölnünk, vagy felmagasztalnunk. De ez utóbbit nem tudjuk megtenni. Maradnak tehát a zombik és a projekció. Hol a shotgun?!

Amiből sok van, annak nincs értéke. Ami erőfeszítés nélkül könnyen elérhető számunkra, annak ugyanúgy nincs. Ami elérhető korlátlan mennyiségben, annak értéke minimális vagy nulla.  Minél több mindennek nem érezzük értékét, amely körülvesz minket az életünkben, annál inkább értéktelennek érezzük azt. És benne értéktelennek érezzünk magunkat is.

Érték alatt nem csak, de inkább főleg nem anyagi formában kifejezhető értékre gondolok. Hanem minden minőségre és jelentőségre, amelyet egy dolog vagy egy eszme képvisel számunkra. A pénzben kifejezett érték annak csupán anyagi formában megvalósuló és tökéletlen megtestesülése.

A technológiai szingularitás azt ígéri többek között, hogy mindenki számára - aki részese, ezt tegyük hozzá - az anyagi javak elképzelhetetlen és végtelen bőségét fogja biztosítani. Ez ugye abból következik, hogy mi emberek, emberfeletti emberré válva technológiánk által, anyagi javak ekkora túláradó, végtelen bőségét is képesek leszünk létrehozni.

Ez szerintem naiv és ostoba elképzelés. Én ezért inkább azt mondom, hogy végtelenül nihilista, és semmit sem becsülő, mindent semmibe vevő titánokká válhatunk a folyamat végén, ha minden Kurzweil agyszüleménye szerint történik. Amely titánok között együttműködés nem lehetséges, hiszen, ha értékek nincsenek, csak mindenkinek a saját pillanatnyi önérdeke, ráadásul emberfeletti ember, miért is alkalmazkodna másokhoz? Ezt hívják amúgy libertariánus felfogásnak. Jeleskedett benne de Sade márki.

Megpróbálom bemutatni, hogy hogyan devalválja a technológiai fejlődés az értékeket, avagy a korlátlan bőség szükségszerűen hogyan üresíti ki, redukálja puszta mennyiséggé egy dolog transzcendens minőségeit. Azaz, ahogy a minőség mennyiséggé válik, úgy az értéke is elvész. Minél inkább mennyiségi lesz valamilyen minőség, annál inkább.

A fényképezést, a fotográfiát a XIX. század elején találták fel. Az első korszakban körülbelül az 1840-as évekig a fényképezés abszolút high-tech, elképzelhetetlenül újszerű technológiai megoldás volt. Az elkészített produktumok egyben technológiai demonstrátorok voltak, függetlenül a témától, az expozíciós időtől, a kép készítésének helyszínétől, az alkalmazott felszereléstől, és egyéb tényezőket figyelembe véve. Egyértelműen óriási értéke volt minden sikeresen előhívott képnek. Az elkészítés lehetősége és az elkészítés sikere túlmutatott azon, hogy az mit ábrázol. Nagyon komoly előkészületek voltak szükségesek a jó minőségű, és főleg az első színes képek elkészítéséhez, a fényviszonyoktól kezdődően a film kémiai jellemzőinek beható ismeretéig. Nyilvánvalóan, hogy ekkor minden elkészült produktumnak, azaz fényképfelvételnek óriási értéke volt a készítője, és annak környezete számára is.

A következő korszakban a fényképezés, mint professzionális szolgálatás terjedt el. Az emberekről, témákról fényképeket készítenek, akiknek érdekük fűződik egy tárgy, épület, látvány és főleg emberek megörökítéséhez. Ez arra utal, hogy egyfajta gondossággal ki kellett választani, hogy mi méltó a megörökítésre, mivel a fénykép elkészítése időigényes és költséges folyamat volt – korunkhoz mérve. Talán a szó, mint „megörökítés” is ehhez a korszakhoz kötődik, és tökéletesen leképezi ezt. Ma már ez a szó szerintem irreleváns a képkészítés vonatkozásában. A megörökítés szóban benne foglaltatik az, hogy a produktum ritka, „használata” éppen ezért hosszú időre szól. Egy olyan pillanatkép valamiről vagy valakikről, amely sokáig ugyanolyan formában nagy jelentőségű lesz a megrendelő számára. Pontosan azért, mivel az esemény már csak technológiai szűkösség okán is nehezen reprodukálható, és nehezen ismételhető. Igen, ez a műtermi fotók időszaka. A családok esetében e fotók elkészíttetése komoly, meghatározó és lényeges családi esemény volt. Az elkészített fényképek pedig sokáig, évtizedekig függtek a helységekben, vagy voltak sorba rendezve albumokban. Ekkor egy emberről esetleg élete folyamán csupán néhány fénykép készült: csecsemőként, ifjúkorba lépve, és esetleg utoljára akkor, amikor megházasodott. E képek pedig halálukig elkísérték őket. Megbecsülten függtek szobák falain.

A következő korszak, amely a XX. század közepétől a digitális fényképezés elérkezésének koráig tartott. Ekkor a fényképezés pontosan azért válhatott tömeges elterjedésűvé, mivel annak kényelmetlen, időigényes, szaktudást igénylő munkafázisával, nevezetesen a képek előhívásával a kép készítőjének nem volt szükséges foglalkoznia, ha nem akart. És az előhívás időbe került, várakozni kellett arra, sőt mindezeken túl pénzbe is került, tehát így explicit értéke is volt. Ezért ekkor szerintem messze nagyobb értékkel rendelkezett egy kép, mint ma. De további okokból is. Először is, az egy időben elkészíthető képek esetében volt egy korlát: 24 vagy 32 képkocka. Ez eleve meghatározta, hogy mit fotózzunk le. Másrészt, nem volt arra lehetőség, hogy az elkészült képeket a kompozíció helyszínén azonnal visszanézve azokat, válogassunk közöttük, törölve a nem megfelelőket, és megtartva a megfelelőnek érzetteket. Ami exponálásra került, az végérvényesen ott is maradt a filmen. Ezek összessége adott értéket a fénykép elkészítésnek, arról nem is beszélve, hogy érteni kellett a fényképezőgép lencséinek beállításához a különböző fotókhoz. Mindez témában elmélyedést, gyakorlatot igényelt, és óriási értékkel, ezért minőséggel rendelkezett.

Megérkeztünk a digitális képkészítés két korszakához. Az első korszak lehetővé tette a kényelmetlen és felesleges előhívástól megszabadulást, és a képek azonnali visszanézését. Annyi képet készíthettünk, amennyit csak akartunk, ha volt nálunk elegendő memóriakártya. Hamarosan paradox helyzet jött létre. Óriási időigényű lett, hogy a rengeteg készített képből leválogassuk azt, ami értékkel rendelkezik, tehát minimálisan például nem életlen. A korábbi komponálás művelete, a beleérzés és elmélyedés dimenzióját a készített képek válogatásának gyártószalag-kulimunkája vette át. Azaz egy művészi tevékenységből, egy minőségi tevékenységből mennyiségi tevékenység, futószalag szerű kényszerrel végzett munkavégzés lett. Itt, ebben a hatékonyságot aláhúzó tényezőben látható meg igazán a devalválódás.

Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy kompozíciókat tekintve a digitális fotók általánosan mind, egytől-egyig értéktelenek, mert digitáis technikával készültek, és akármennyi fotó készíthető, meg nem kell szenvedni az előhívással. Hanem arra gondolok, hogy egy kompozíció értékében a közvetlen témán túlmenően benne foglaltatik az is, hogy milyen erőfeszítéseket kellett tenni annak elkészítéséhez, milyen előzmények után juthattunk el oda, hogy azt a képet képesek legyünk elkészíteni. A tömegesen használt, autófókuszos gépek esetében a fényviszonyok ismeretére nincs szükség, cserébe persze olyan is a kép. De legalább jó sok van belőle, tehát átlagemberként, és nem elmélyülni képes profiként a minőséget megpróbáljuk mennyiséggel behelyettesíteni, és azt tapasztaljuk, hogy a mennyiség nem rendelkezik azzal a belső erővel, amivel a minőség igen. Lefotózzuk mi is a gyermekünket a ballagásán. Készül róla soha többé meg nem nézett további 160 fotó, mert amit megnéztünk, és hozzámértük a profi fotós által készített képekhez, arról megállapítottuk hogy mind kutyaszar. És itt nem a technikai prominenciára gondolunk, hanem arra, hogy az általa készített fotók mennyire visszaadják gyermekünk érzelmeit, azaz hogy a technikai prominencia és a fotós szaktudása együttesen egy kompozíciót ad ki. Mert elmélyülésből született, mert koncentráció, tudás, tapasztalat, esztétikai érzék, mind olyan tényező van belőle, amelyet ki kellett fejleszteni, meg kellett tapasztalni, és mindezek mellett a valódi pillanatot megragadni. Míg a mi fotóink ezek nélkül kutyaszarként, legalább-ez-van kategóriás dokumentum-mennyiségként, nem kompozícióként hanem dokumentációként porosodnak a diszk egyik, később talán soha többet meg nem nyitott mappájában. De azért tömegesen gyártjuk a kutyaszart, hiszen körülöttünk mindenki pont ezt teszi, és mivel, a korunk eszméjének megfelelően rendületlenül hiszünk abban, hogy a mennyiség minőséggé fog transzformálódni, és az felemel minket. Nem fog ilyen történni.

Itt járunk napjainkban: a fényképezőgép nem különálló eszköz, tehát nem kell azzal foglalkoznunk, hogy külön magunkkal vigyük azt. A mobiltelefon mindig nálunk van agy II.-ként. Így sosem kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy elszalasztunk valamilyen lefotózásra méltót, így a triviális dolgokról készített képek sokaságát fogjuk legyártani, messze meghaladva azt a mennyiséget, amit a kényelmetlen digitális fényképezőgépekkel készíthettünk. A körülöttünk lévő világ szinte kényszerít minket arra, hogy a triviálisból kompozíciót prezentáljuk, amiből persze nem lesz valódi kompozíció, hanem triviális dolgok sokak által készített dokumentációja, főleg ha azok óriási értelmetlen tömegét például az Instagram admin szintű munkatársaiként, vagy teszem azt az NSA képfeldolgozásra specializálódott számítóközpontjának munkatársaiként nézzük, az egészre teljesen rálátva, és láthatjuk, hogy mindössze 3 milliárd olyan fotó van, ami jellegében, témájában tök ugyanaz, és például cafe latte-t, pipacsos mezőt, vagy a pisai ferde tornyot ábrázolja. Mert noha utóbbiról annyi képet fogunk találni a neten, hogy kvázi el sem kell utazunk oda, hogy láthassuk, azért a homo sapiens-ek fontosnak fogják tartani, hogy a helyszínen, sorban egymás mellett állva elkészítsék pontosan ugyanazt a tökre egyforma fotót. Különbség az autokorrekciós mechanizmusok alkalmazásában van. Ez minimális és abszolút lényegtelen ekkora tömeget, ilyen dokumentációs automatizmust figyelembe véve.

Jól látjuk, hogy e fotóknak kompozíció értéke közel nulla. És nem csak a készítésének automatizmusa miatt. Hanem ezért, mert ugyanaz készül nagy számban, sorozatgyártású élményként, éppen emiatt valódi ihlet és élmény nélkül, nem kompozícióként, hanem önigazolási célból, egyfajta életnaplóként, annak kényszerű gyártási folyamatának részeként. Önmagunk emlékművének téglájaként, óriási sürgető kényszerként, hogy megmutathassuk magunknak és másoknak: itt is voltunk. Lesz-e ebből minőség, azaz a helyszínre eljutás, és az ott, a fényképező-applikáción keresztül látott dolog valódi befogadása, egy olyan helyzetben, amikor mindenki a mennyiség embereként ugyanezt teszi? Aligha. De még van potenciál a fejlődésben, nevezetesen a mennyiség növelésében. Majd ettől minőség lesz (nem). Aztán ott van a készítés után az adat-hegynyi fotó átválogatása. Ki foglalkozzon azzal, mikor mindenki a figyelmemet akarja, tehát ha 15 másodpercig sikerül koncentrálni egy témára, akkor az már jó? Semmi. Megy a telefon memóriájába, majd külső lemezre, a külső lemezek meg a szekrénybe. Senki által meg nem nézett tartalom lesz az ott lévő képek döntő többsége. Vagy megy fel a felhőbe, szóval X.Y. cég adatközpontjába, ahol ugyanez lesz a sorsuk, azon kívül, hogy feldolgozásuk szűrési buborékunk erősítését fogja üzemszerűen biztosítani. Valamint remekül tanítgathatók velük ANI rendszerek, az adott cég és nemzetbiztonsági szolgálatok által. De ma, 202-ban nem szarja le ez utóbbi két tényezőt?

Snapchat Spectacles. A jövő ígérete, csak legyen elég tárhely. Mondjuk a cloud-ban, az informatikai gigacégek által biztosítva, az NSA által full automatán vizsgálva, elemezve, backup-olva van. Elő sem kell venni a telefont. Sőt, még jobb, ha nem szemüveg formájában létezik a fényképezőgép, hanem minden a szemünk segítségével történik: tehát amit látunk, agykérgi számítógépünk segítségével tárolódik automatán a cloud-ban. Házasságot kötöttünk a technológiákkal elvégre! Innentől a kép puszta dokumentációs eszközzé, tisztán élet-naplóvá fog válni, értéke végleg semmivé lesz, hiszen nemhogy bármikor elkészíthető, hanem még arra sem kell erőfeszítést fordítani, hogy készítésének elvégzéséhez egyetlen cselekedetet végrehajtsunk. A mennyiség totális és visszavonhatatlan győzelmet arat a minőség felett.

És akkor ide tartozik még egy tényező, amely a képek értéknek totális megsemmisítését fogja jelenteni. Deepfake. Rövidesen bármilyen felhasználó számára elérhetőek lesznek olyan algoritmusok, amelyek segítségével álló vagy mozgóképekből valamilyen képi téma tökéletes, hamisítványát lehet előállítani. Ez a „megörökítés” vége. Nagyon borzasztó, ha egy kiközösíteni kívánt lány esetében annak fejét hitelesen össze lehet majd montázsolni egy népszerű pornószínésznő testével, és ezt minden létező portálon meg- és tovább osztani. De talán még borzasztóbb, ha olyan videofilmet lehet generálni másokról, amelyek tökéletesen hitelesnek tűnnek, de teljesen hamisak.

Hát így válik érték nélkülivé nem csak a másokról, tárgyakról, eseményekről készített kép, hanem minden olyan dolog, amely korlátlanul, erőfeszítés nélkül elérhető, mindenki számára bármikor igényei szerint rendelkezésre áll. A technológiai szingularitás nevű elmeszülemény e bőséget előlegezi meg minden dolog vonatkozásában. Nyugati civilizációnk ma sem tesz mást, mint talál valamilyen értéket, ami még nem lett piacosítva, marketing és életstílus-kiegészítőként és -kifejezőként piacra viszi. Majd, akik ezt fogyasztják, tehát akik mindezt gyorsan, készen, pénzért megvéve el kívánják sajátítani, egyre inkább érezni fogják, hogy az teljesen üres héj, abban nincs minőség, hiába vesznek belőle magukhoz jó nagy mennyiséget, jó nagy gyakorisággal.  

A bőség tehát, a dolgok mennyiségének rendelkezésre állása elképzelhetetlen lesz. Mivel minden minőség és emiatt minden abból adódó érték megszűnik, így mindent-tudó, mindet-elérő, de mégis mindent tagadó, minden létező dolgot az utolsó részecskéig analizáló (hátha ott van még egy darabka minőség), végtelenül zaklatott és ezért végtelenül agresszív, óriási hatalmú titánjaiként koronázzuk meg az emberi faj közreműködésünkkel megvalósított fejlődését. Ez a perspektíva. Minden olyan dolog, amely a ránk szabott, mennyiség által uralt komfortzónánkban történik, és minél inkább ott történik, minél inkább igazodik annak (egyre szűkülő, egyre speciálisabb) paramétereihez, annál kevesebb lesz számunkra ihletettség, áldás és transzcendencia.

Természetesen nekem semmiféle konkrét információm nincs és nem is lehet Közép-Európában, konkrétan Magyarországon élő állampolgárként az NSA és tsai. szervezeti működéséről. Azonban Snowden könyvének olvasása során néhány dolog eszembe jutott, annak alapján, ahogy ő -egyébként tiszteletre méltó távolságtartással- leírja a Cég működésének általa látott részét. Nézzük, mi történt azóta, tehát hogyan szervezhetik ott most az alvállalkozók és esetleg a kormánytisztviselők munkáját.

1. A könyvben leírt poligráfos vizsgálatot immár nagymértékben kiegészítik validált pszichológiai tesztek az adott személy felvételekor. Óriási pénzek lettek ezekbe az ügynökség részéről beletolva. A tesztek szükségszerűen annak eldöntésére irányulnak, hogy a jelentkező esetében a személyisége alapján képes lesz-e bármilyen tudomására jutott információt bármeddig titokban tartani. A tesztek másik célja annak eldöntése, hogy a jelentkezni kívánó számára az abszolút élcsapatot jelenti-e az NSA és egyéb hírszerző szervezeteknél végzett munka. A legideálisabb jelölt hírszerzési feladatra pontosan olyan embert jelent, aki soha, semmilyen formában nem kérdőjelezi meg semelyik felettesének semmilyen parancsát, és ezeket tartalmuktól függetlenül, kételkedés nélkül az USA nemzetbiztonsági érdekeinek általa azonnal teljesítendő elemének tekinti. A két tényező egymással összefügg. Összességében az embertípus felel meg legteljesebb mértékig az NSA és tsai. céljaira, amelyet – teljesen más kontextusú tevékenységben – kiválóan bemutat Merle: „Mesterségem a halál” című könyvében. Lásd. még: https://en.wikipedia.org/wiki/Superior_orders A tesztek kiértékelésben természetesen óriási szerepe van a gépi tanulásnak is: külön szervezeti egység van ennek fejlesztésére.

2. E pszichológiai tesztek random formában, a már alkalmazott munkatársak számára előre nem látható időpontokban megismétlődnek. Így a nemzetbiztonsági tevékenységeket végző munkatársak Cég nézőpontjából lényeges pszichológiai jellemzői trendként ábrázolhatók. Gépi tanulással rendelkező rendszerek segítségével döntenek arról, hogy mely munkavállalók állapota tekinthető stabilnak, figyelemre érdemesnek, kritikusnak, és ezért elbocsájtandónak. Lényeges, hogy a tesztek a munkavállaló nézőpontjából nem egyformák, de validáltan ugyanazokat a jellemzőket mérik, így előre azokra felkészülni nem lehet.

3. Az új munkatársak kiválasztásánál óriási szerepet kap a közösségi oldalakon dokumentált aktivitás. Természetesen itt nem, azaz nem csak az explicit közlések feldolgozásra gondolok csak, hanem ugyancsak pszichológiai értelemben validált módon, az adott személy által ott bemutatott, ízlést, értékítéletet, attitűdöt tükröző szöveges, képi és videós tartalom gépi rendszerek segítségével történő feldolgozására, ezek alapján riportok készítésére is. Tehát egyfelől van az explicit, ennek megtekintésében kompetens személyek által végzett megtekintés, másrészt e „meta-megtekintés”, gépi rendszerek által. Mindenesetre, aki nincs jelen közösségi hálón, annak esélytelen a Cég-nél dolgoznia. A rendszer természetesen a Facebook Inc. fejlesztése, és jellegében pontosan ugyanaz, amelyet e gyönyörűséges IT vállalkozás használ, a reklámok kihelyezése, és a hírfolyam abszolút személyre szabásának céljaira.

4. A humán munkaerővel végzett hírszerzési feladatok atomizálása. Minden munkavállaló (contractor, kormánytisztviselő) a lehető legkisebb egységét látja egy olyan komplex feladatnak, amelynek célját nem is ismerheti. Snowden után az NSA-nál (is) jelentős és kétségbeesett munkakör és feladat átszervezésbe kezdtek, amelynek pontosan ez volt a célja. Külön szervezeti egység van létrehozva, amelynek tevékenysége a különböző komplex SIGINT és ELINT tevékenységek felbontása olyan atomi egységekre, amelyeket hiába ismer X.Y. munkavállaló, mondjuk Johnny Smith, elfsapkával is felszerelt, hipszter kinézetű kontraktor-munkavállaló, halvány segédfogalma se legyen melója komplex mibenlétéről. Pontosan úgy, ahogy például a Manhattan-terv esetében, az Y-12 kódnevű elektromágneses szeparációt végző üzem esetében. Ahogy az itteni dolgozó nők sem tudták, hogy pontosan mi célból nézik a mutatókat, meg forgatják a forgókapcsolókat – lásd. https://en.wikipedia.org/wiki/Calutron_Girls

Természetesen e rendszert akkor lehet eredményesen és biztonságosan működtetni, ha a melósok egymással nem beszélgetnek – így ezért drákói szabályok bevezetése, a munkaterületek mellett minden közösségi tér audiovizuális ellenőrzése is megtörténik. Ez nem újdonság, régebben is így volt, az adott technológiai színvonal adta lehetőségekkel. Most ebbe a mixbe be van téve keményen a gépi tanulás. Tehát a megfigyelt személyek verbális kommunikációját real time gépi rendszerek értékelik ki, keresve azt, hogy adott közlése melója tartalmához mekkora valószínűséggel kapcsolódik. Cognitive Services, as you know. Így említett melósuk, J. Smith esetében, ha egy bláz elszívása közben a hétvégi barbecue-ról beszélget kollégájával, az oké. Ha dumájában mondjuk megjelenik a képernyő szó, akkor az alkalmazott gépi rendszereket triggereli a feléje irányuló megfigyelési szint növelésére. (lásd. Hey, Cortana, ok Google, és egyéb seggrepacsi kategóriás, piacra vitt megoldások.) Mindez összelőve a J. Smith már említett profiljával, amely így naponta, percenként, másodpercenként frissül és értékelődik ki. Pontosan ugyanúgy, mint az isteni Facebook és Google esetében, csak éppen nem arra a célra, hogy az user vásároljon.

5. Rendszeres indoktrináció, briefing, az említett permanens profilírozás eredményeként, korai beavatkozásként. Az eltévedni kívánó báránykát minél korábban vissza kell terelni a nyájhoz, már ha visszaterelhető állapotban van. Előzőek folyományaként történik.

6. Gamifikációs elemek beépítése, achievement-ek kiterjedt alkalmazása a motiváció fenntartása érdekében. Ez azért kell, mivel ha egy ha egy feladatot atomi elemeire bontunk szét, a szétbontás mértékével párhuzamosan kibaszott unalmassá válik. Ha pedig a feladat unalmas, a melós hibázik, meg elkezd mással is foglalkozni, hiába indoktrináltuk, meg brief-eljük olyan tartalommal, hogy amit aktuálisan csinál az orbitálisan kurva fontos a fehér fejű rétisas számára. Így mindezt játékos, de nem röhejes formában beemeljük a feladatmegoldásba, azaz intenzitását növeljük. Így és ennek alapján kapnak prémiumot is, továbbá, ha szépen gyűjti az achievement-eket, nem kerülhet be az alsó 10-20-30%-ba, akiket lapátra teszünk egy adott időszak végén.

7. Másik és alapvető, a 4. pontból eredő megoldás, hogy az atomizált feladatok között folyamatosan cserélik a munkavállalókat. Így, noha az XYZ-000 kódszámú feladatkörben J. Smith, kezdi már elunni magát a permanens profilírozás alapján, úgy átmozgatjuk őt az ABC-999 kódszámú feladatkört végző team-be. Ez természetesen teljesen eltérő helyszínen van, teljesen új kollégák közé kerül be. A korábbi feladatköréből megszerzett tapasztalata értéktelenné válik, és itt még a leginkább érintőlegesen sem beszélhet róla. Az új feladatkörében pedig nyilván hajtani fog (újdonság minimális varázsa, plusz össze kell gyűjteni a kötelező achievement-eket, hogy ne rúgják picsán), aztán ha úgy értékelik a rendszerek, hogy kezd beleszokni a dolgokba, mehet a következő feladatkörbe. Szervezetszociológia.

8. Minél több, leginkább adat aggregációs, „teljesebb képet” adó feladat gépi feldolgozásúvá alakítása, minél nagyobb mértékben, előzőekhez kapcsolódva.

Egyenlőre ennyi jutott eszembe, köszönöm az NSA munkatársai és gépi adatfeldolgozói rendszerei által kifejezett megtisztelő érdeklődést.

A technológiai szingularitás felé közeledve minden létező technológia új, jelenlegi emberi értelmünkkel nem megismerhető szintre fog jutni a technológiai szingularitás bekövetkeztének teoretikusai szerint. Mindez nekünk természetesen nagyon jó, sőt a lehető legjobb lesz. Röhejes, ennyit, ezt a tökéletes bizonytalanságot kínálják a jövő zálogaként.

Amikor úgymond mindenki egyenlő (jó ez nekünk?)

Az ember felettivé válás pillanata, indikátora ebben az értelemben az a pillanat, amikor rendelkezünk olyan technológiával, (és ennek alkalmazása széleskörű szükségszerűvé válik), amely létünk még magasabb szintre emelt anyagi és társadalmi biztonsága („kiteljesítése”) érdekében pacifikálni képes az emberi tudatot, annak potenciálisan minden létező tudattartalmát. Eszköze: neurális komputer és hálózati interfész, szoftverek, és SaaS odakint.  Amikor ez megtörténik, az abból ismerhető fel, hogy az individuális különbségek tudati és percepciós értelemben vett roppant sokfélesége tökéletesen standardizálttá tett, standardokhoz illesztetté válik, és e standardokon kívüli formái elhalnak, megszűnnek, nem létezhetnek. A technológiai fejlődés egy meghatározott pontján túl a technológiai fejlődést, a fejlődés, mint önérték-cél elérését legnagyobb mértékben akadályozó tényezői az emberi individuumok lesznek, pontosabban mindazok az egyedi különbségek, tudatállapotok, ami egy embert individuummá tesz. Illetve ami marad azokból, a feltételezett szingularitást megelőző hőskorból, amelynek ma a jelenben épp csak a feltételezett elején járunk. Amikor az egyéni individuális különbségek kifejezésének látszólagos, ma (például az Instagram segítségével) kibomló roppant gazdasága egyre jobban együtt jár majd ezek sematizálódásával, és egyre nagyobb mértékű egyneművé válásával – már ami nem a részleteket, hanem az egészet, például meggyőződéseket, elképzeléseket, vágyakat és hiteket illeti.

A technológiai fejlődés nem más, mint a lét bizonytalan sokféleségének áttekinthető „kevesebb-féleséggé” konvertálása, úgy hogy a korábbi bizonytalanul és veszélyesen sokféle mindenhez képest, a kevesebb a különbözőség az elemek között, mivel azon elemek vannak meghagyva és alkalmazva, amelyeket hasznosnak tartunk. Nézzünk meg egy kertet, és egy mezőt: a mező áttekinthetetlen a mi emberi értelmünk számára, vad, kultiválatlan. Ráadásul nem is hasznos, mivel nem terem rajta semmi olyan táplálék, amely megfelelő lenne számunkra. Vagy ha igen, akkor közel sem annyi, amely emberi értelmünk szerint elgondolva teremhetne, ha a mezőt művelésbe fogjuk. Ezért a mezőt kerté alakítjuk, technológiánk segítségével pacifikáljuk, lecsökkentjük a számunkra lehető legnagyobb szintre annak lét-bizonytalansági faktorát, és beállítjuk kizárólag számunkra megfelelő erőforrások létrehozására. Felássuk, ágyásokat hozunk létre, bevetjük a számunkra megfelelő növénykultúrák magjaival, és a lehető legnagyobb mértékig korlátozzuk olyan kultúrák megtelepedését, amelyek a pacifikációs törekvéseink érvényesülése ellen hatnak. A kertek a mező sokféleségéhez képest áttekinthetően egyformák, és bennük számunkra hasznos életformák könnyen elkülöníthetők és kultiválhatók. Ettől kertek. A technológiai fejlődés tudat-pacifikációja pontosan azt jelenti, hogy a sokféle emberi gondolatot, érzést technológiai úton kell egyneműsíteni, technológiai úton kell kertté, technológia-pacifikált térré tenni.

A fausti paktum

Sajnos azonban van egy probléma. Minél nagyobb mértékben vagyunk képesek pacifikálni korábbi vad területeket, és onnan egyre nagyobb erőforrás mennyiségeket kivenni, annál nagyobb mértékben kell olyan további technológiákat alkalmazni, amelyek a pacifikációs technológia hosszan tartó, már számunkra is káros (biztonságot, azaz erőforrás-kivételt romboló) hatásait csökkentik. Ilyen tényező az az előbb említett kert esetében, hogy a természetesnél nagyobb termésmennyiségért erőteljesen kell természetidegen, mesterséges anyagokat, vegyszereket használni, amelyeket aztán mi is elfogyasztunk. Minél nagyobb mértékű az erőforrás kivétel, az adott tér biztonságának növelése, annál több, egyre átfogóbb, egyre nagyobb mértékben egymással összekapcsolt, egymás hatását felerősítő technológiákat kell alkalmazni arra, hogy egyensúlyt teremtsünk a természet megerőszakolása által létrehozott biztonság, erőforrás-kivétel megfelelő szintjének biztosítása, és annak hosszú fenntarthatósága között. Ugyanez történik az ideális esetben technológia által pacifikált tudatok esetében is: egyre több olyan, egymásba illesztett, és egymás kölcsönös függőségei által meghatározott, alapvetően tudat-idegen kiegészítő működési mechanizmus lesz szükséges, amely a tudatok e kikényszerítetten szabályos, rendszer-standard állapotát ellenőrzi és fenntartja. Ez a fausti paktum, amit a technológiai fejlődés fényes jövője érdekében meg kell kötnünk. Tetszetős, ugye?

A technológiai szingularitás végtelenül rövid időegység alatt megtörténő végtelenül nagy technológiai fejlődést jelent a teoretikusai szerint. Ahogy közelíteni fogunk a technológiai szingularitás eseményhorizontja felé, egyre rövidebb időegység alatt történik majd vélhetően egyre nagyobb mértékű technológiaváltás. A fejlődés általunk teremetett gépi intelligenciák segítségével, majd azok egyenrangúan, végül azokkal egyesülve lép át a technológiánk emberi értelmezhetősége által húzott vonalon, a technológiai szingularitás eseményhorizontján, visszavonhatatlanul. Ez az elmélet, amely minden fajta technológiai fejlődésre fókuszál, éppen a leglényegesebb tényezőt nem veszi figyelembe.

Ahhoz, hogy emberfeletti emberré váljunk, túllépjünk a technológiai szingularitás eseményhorizontján, az szükségessé teszi, hogy egyrészt minden eddig technológiával pacifikált lét-teret elképzelhetetlen mértékben pacifikáljunk. Ez a technológiai szingularitás elmélet szerint azt jelenti, hogy a lét-terek biztonságossága végtelen lesz, mivel, az onnan kivehető biztonságot jelentő erőforrás mennyiségek is végtelenül megfelelőek lesznek számunkra, emberen túli emberek számára. Másrészt, minden létező lét-teret végtelenül nagymértékben pacifikálni szükséges, különben (jelenünkből nézve) a technológiai szingularitás eseményhorizontján nem lehet átlépni. Ez azt jelenti, hogy olyan terek végtelen szintű pacifikációja is szükséges, amelyek pacifikálása nem volt ekkora mértékű, vagy netán egyáltalán nem történt meg. Ilyen az emberi tudat, amelynek pacifikációja más lét-terekhez képest sokkal elégtelenebb módon történt meg eddig. Technológiai szingularitás azonban csak úgy képzelhető el, hogy a különböző lét-terekben a pacifikáció minősége az egyes elemeken végtelenül egyforma és ez által végtelenül szabályozott és egyöntetű lesz. Ekkor az erőforrás kimenet maximális, a rendszerszintű bizonytalanság minimális. Tehát a technológiai szingularitás egyenlő lesz a ma ismert emberi tudat teljes körű lecserélésével. Innentől nem már nem leszünk emberek: csupán gépeink által hatékonyabbá tett gépek. Kérdés, hogy mi emberek megvalósíthatjuk-e ezt. Mi mindannyian még mindig nagyon természeti lények vagyunk, pontosan úgy, mint öt vagy tízezer éve élt elődeink.

Minden ember esetében van olyan tényező, amiben különösen nagy, másokéval nem összehasonlítható teljesítményt képes nyújtani, noha ez a teljesítmény sok esetben nincs elismerve társadalmi értelemben, vagy deviancának tekinthető, noha amúgy a tudatállapotok sokféleségének egyike. Más teljesítményekben ezzel szemben sokkal kevésbé polarizáltnak tekinthető az adott személy. Bizonyos teljesítmények, amelyek sok esetben kiegyenlítettebbek, és alkalmasak, illeszkednek a technológiai fejlődéshez, az általános technológiai szinthez, megbecsültek olyan értelemben, hogy az adott személy társadalmi pozícióját biztosítják azok felhasználása által. A technológiai szingularitás felé közeledés e teljesítmények alapján háromfajta, egymással összekapcsolódva értelmezhető változást fog jelenteni.

Egyrészt, a különböző emberi teljesítmények egyre szűkebb, és egyre specializáltabb köre válik társadalmi értelemben megbecsültté. Másrészt, ezzel párhuzamosan a társadalmi értelemben nem lényeges teljesítmények, egyéni jellemzők a technológiai szingularitás felé vezető pályán egyre nagyobb mértékben válnak majd nemkívánatossá, azaz pacifikáció útján megfelelővé konvertálttá, visszafogandóvá, majd véglegesen megszüntetendővé. Harmadrészt mindezek egyre szélsőségesebb, nagymértékű és részletekbe menő értékelése és autorizálása elsőrendű társadalomszervező tényezővé válik. Így a technológiai szingularitás előestéjén a fejlődés érdekében figyelembe vett emberi teljesítmények társadalmi értelemben vett végtelen hasznossága és hasznosítottsága mellett nem lehet hely olyan teljesítményeknek és emberi jellegzetességeknek, amelyek nem kizárólag az egyes „már-alig-embereken” keresztül a társadalom, mint komplex technológiai önfejlesztő rendszer önfejlesztését szolgálják. De amúgy, mi ezen egyéni, gépi logikát tekintve tökéletesen irracionális tényezők miatt vagyunk emberek. Érezzük magunkat annak.

Azonban az emberi tudat nem pacifikálható ilyen mértékben. Az ember esetében a pacifikációs technológiák meghatározott mértéke feletti alkalmazása, az ember sajátossága, az öntudata miatt azt eredményezi, hogy az emberek ezt elviselhetetlennek fogják érezni, és megszabadulni kívánnak tőle: ha máshogy nem, életük öntudatuk által vezérelt, mesterséges befejezésével. Az emberek nem pacifikálhatók végtelenül nagymértékben. Mivel a technológiai szingularitás minden létező lét-tér technológiánk általi végtelenül nagy mértékű pacifikálását jelenti, az embernek saját, intelligenciájából adódó technológia által ember felettivé válása nem következhet be. Ennek végtelenné tételét a tudatban, mint lét-térben éppen emberi öntudatunk, technológiateremtő képességünk akadályozza meg egy bizonyos ponton túl, a technológia fejlődésének evolúciója során, nagyon is messze attól a ponttól, ahonnan már könnyen lehetnénk emberfeletti emberek, emberen túli intelligens létezők. Ezért nem válhatunk technológiánk által emberen túli emberré. Az emberiség közeljövőbeli nagy próbája lesz, hogy megérti-e ezt a törvényszerűséget. A XXI. század erről fog szólni, hacsak bele nem döglünk közben anyagi technológiánk következményeibe, a klímaváltozásba.

Bevezetés

Jogos! Mégis, miért lenne lényeges egy bármilyen átlagember életének történései, online aktivitásának lenyomatai, amelyek a jelenlegi formájukban megtalálhatók a mára unalmassá váló Facebook-on, illetve egy ajtóval arrébb ugyanott, az Instagram-on. Vagy Google rendszereiben. Vagy általában a digital big business kisebb-nagyobb, követési adatok összeharácsolásából pénzt csinálni kívánó szereplőinél. Hiszen ennek az adatgyűjtésnek mennyi csak a számukra látható eredménye: személyre szabottabb reklámok. Megszoktuk őket. Teljesen mindegy ezért, hogy kereskedelmi célú lehallgató berendezés, bocsánat, digitális asszisztens szállítja az aktivitás általa elfogható adatait, vagy okosóra. Jelenleg a legnagyobb online-szakbarbár felhasználókra is csupán közvetett hatásuk van a kimenetnek. Valójában mindez nagyon primitív és esetleges befolyásolási technológia. Az emberek irracionális lények – főleg úgy hogy a digitális szférából óriási mennyiségű zaj rángatja a figyelmüket. Ebben plusz egy zajforrás a reklám. Még azt sem tudjuk, hogy vett-e olyan terméket, amellyel kapcsolatban folyamatosan, minden felületen, Facebook-on, Instagram-on, Gmail promociós levélben már két hete pumpolják a rendszereink. Ugye mennyire indirekt és primitív megoldás ez?

Én előre tekintek.

A közmű mint evidens nemzetbiztonsági tényező

Ha valamilyen szolgáltatást sokan használnak, akkor ez egy állam lakossága szempontjából, és ezért az adott állam működése szempontjából lényeges, ellenőrizendő tényezővé válik, mivel a szolgálatás vagy jellemzőitől, működésétől sokan függnek, sok emberre van hatással. Az ilyen szolgálatásokat közműnek nevezik. Korábban már neveztem a két uralkodót, a Google-t és a Facebook-ot közműnek.

Aztán ott van az a tényező, ha az adott közmű funkciója információ szállítás. Egy adott állam lényeges és működéséhez elengedhetetlen tevékenysége, hogy önmagát képes legyen megvédeni határain kívülről, és határain belül keletkező veszélyektől, valamint minél korábban felismerje ezen veszélyek kialakulását. Ezért védi az információs közműveit is.

Mindezek okán, ha létrejön egy olyan (piaci célú) információközvetítési rendszer, amely kiterjedése és funkciói okán közművé válik, akkor az adott állam, amelyhez jogi értelemben e közmű tartozik, szükségszerűen nemzetbiztonsági ellenőrzés alá kell hogy vonja – nem is tehet mást. Hiszen az információk meghatározó hányada ezen keresztül közlekedik. Egyértelműen igaz ez, ha egy globális információközvetítési rendszer hálózati infrastruktúrájának döntő része áthalad az adott állam területén. És ezt az információközvetítési rendszert ugyanúgy globálisan használják.

Gizi néni és az NSA

De hát, ma miért lenne lényeges, hogy egyebek mellett, a PATRIOT Act, és egyéb szövetségi törvények felhatalmazása okán az amerikai National Security Agency (is) képes Kovács Károlyné, Gizike, Kisnagyfalvai lakos, Piac utca 2. szám Facebook hírfolyama, belájkolási, Gmail és általánosan Google szolgáltatásainak alkalmazásával (Android telefon) elérni mindazt, amit ezekből az adatokból össze lehet szedni, mondjuk egy Boundless Informant, vagy valami hülye kódnevű informatikai rendszer v.akárhányas verziója segítségével? Ez teljesen lényegtelen, hiszen ma ezeknek az adatoknak, és azokhoz való hozzáférésnek semmiféle relevanciája nincs Kovács Károlyáné, Gizike életére.

Ahogy korábban írtam, a mai digitális technológia, noha nagyon nagy penetrációval rendelkezik, nagyon is indirekt, követhetetlen, előrejelzést nélkülöző befolyásolási- kontrollálási potenciállal rendelkezik. Ez azonban jelentősen növekedhet, ha a technológiát még nagyobb mértékben integrálni leszünk képesek az emberek életébe, illetve fizikailag a testükbe. Ahogy ez a folyamat előrehalad, úgy lesz egyre nagyobb értékű az emberekről eddig összeharácsolt, és későbbiekben összeharácsolandó digitális információ. Nemcsak a Google és Facebbook, illetve a digital big business, arisztokráciája, köznemessége és hasznos idiótának tekinthető influencer-ei, hanem a magukat legdemokratikusabbnak bemutató kormányzatok számára is. Az illiberális latorállamok rezsimjeiről nem is beszélve.

Azonban, nincsenek még nagymértékben megfelelő és hatékony elemzőrendszerek az emberek által termelt digitális zaj feldolgozására, az adott célra, adott pillanatban értékes információk kiemelésre, egymással összefűzésükre, és ezekből következtetések levonására. Bár lehet, hogy ezeket már a fejlesztik gőzerővel a Google, a Facebook, és a velük „szövetségbe forrt” az NSA és Tsai. részére – de akkor ezeknek jelen kellene lenniük szolgáltatások piacán. Azonban ma egyenlőre nagyon keskeny képességű tanulni képes, iteratív mintafelismeréssel rendelkező rendszerek vannak, ezeket hívják ma divatos buzzword-al AI-nak: mesterséges intelligencia. Artifical Narrow Intelligence.

Alapvetően az elitek hatalmának bebetonozása, illetve a jótékony Nagy Testvér működésén alapuló finom-kormányzás két tényezőn alapszik:

• gépi rendszerek folyamatosan átlátják az emberek által termelt óriási (óriási mennyiségű szemetet is tartalmazó) adattömeget;
• és önmaguk iteratív fejlesztése okán, képesek ebből olyan komplexitású értékeléseket végrehajtani, amelyek a legrelevánsabb társadalmi, gazdasági, politikai finom-kormányzást biztosítanak.

Minden mindennel, avagy így kerül majd Gizi néni is a Five Eyes látókörébe

Azt gondolom, hogy ahogy növekszik a Google és Facebook, és társai (előbbiek mint fő reprezentánsok) kezében összpontosuló adattömeg, úgy lesz egyre fontosabb, hogy az USA szövetségesei hozzájussanak ezekhez olyan formában, amely alkalmas a társadalmak finom-kormányzására – minél szervesebben az adott egyén életéhez illesztve, számukra nagyon vonzó formában, és éppen ezért nem felismerhetően. Biztosra veszem, hogy jelenleg az USA szövetségesei, azok állami szervei hozzájuthatnak a Google, Facebook és egyéb rendszerekből információkhoz, mindenféle médiában megjelenő adatvédelmi pávatáncikálás ellenére. Azonban ez a régi elvet követi: az emberek korlátozott tudat-képességeire jellemző formákban: egyénekről szóló jelentések, és egyének, társadalmi szegmensek, áramlatok és egyéb kulturális / szubkulturális tényezőkről szóló statisztikák. Ezek teljesen jók egyéni felhasználásra, de tökéletesen alkalmatlanok adat alapú finom-kormányzás támogatására.

De mégis, ma miért lehet lényeges az, hogy Kovács Károlyné, Gizike a nyugdíjasklubban kavicsokat festett, amit fényképezett Android-ot futtató telefonjával, ami felküldte a fotókat a Drive-ra, tudta nélkül, de jóváhagyásával, ő pedig megosztotta a Facebook-on, innen pedig teljesen automatizáltan lett egy snapshot is az NSA Utah-ban található impozáns adatközpontjában?  

Igen, emberi információfeldolgozás tekintetében, ez az esemény jelenleg ma az USA nemzetbiztonságára releváns hatással nincs. Azonban a gépi rendszerek potenciálisan óriási, végtelen adattartományt foghatnak át, és a levont következtetések, relevanciák száma is végtelenül nagy, végtelenül bonyolult lehet. Elképzelhető az, hogy a gépi rendszerek képesek lesznek statisztikai értelemben szignifikánsan megállapítani: a köveken a virágrajzok esetében a piros szín mennyisége, ilyen és ilyen logikai kapcsolatok sokasága eredményeként releváns összefüggésben van azzal, hogy Kovács Károlyné, Gizike lelke legmélyén szélsőjobboldali érzelmű, és úgy gondolja, hogy a multiknak, és általában az USA-nak, kultúrájának semmi keresnivalója sincs Közép-Európában. És hogy a következő választáson arra a pártra fog szavazni, amely eme -előzetes, és a felsorolt okok miatt felfoghatatlanul pontos- mérések alapján tarolni fog a választásokon, és ki akarja léptetni az országot a NATO-ból. Mindezt úgy találták meg szorgosan működő Algoritmus Dezső-k sokaságai, hogy Kovács Károlyné, Gizike semmiféle ilyen, erre vonatkozó explicit tartalmat nem osztott meg sosem. Sőt, neki magának sem jutott eszébe ezen tudatosan gondolkodni. Az, hogy ez esetleg fals pozitív lesz, senkit sem fog érdekelni. A terrorizmus elleni (véget nem érő) harc jegyében, illetve önmagunk által fejleszteni képes adatfeldolgozási kapacitások terjedelmétől megrészegülve fogjuk saját életünk alakulást ki tudja mely célból fejlesztett algoritmusok kimenetére bízni, ha akarjuk, ha nem. „A jövő izgalmas. Ready?!”

Hát, így függ össze a néni, és az USA nemzetbiztonsága. Bárkit behelyettesíthetünk a néni helyett, és bármilyen gazdasági és politikai célt behelyettesíthetünk az USA nemzetbiztonsági céljai helyére. Ma nagykanállal tömjük adatokkal ezeket a rendszereket, a cicás mémektől kezdve, a pozőr videoszemeteken át, a Google rendszerébe felküldött, egészségügyi és egyéb szenzitív adatokat tartalmazó dokumentumok és táblázatok tömegéig. Ezek az MI-nek csúfolt rendszerek jelenleg a 2 éves gyerekek szintjén állnak: most vannak a „mi ez?” korszakban, a „miért?” korszak előtt. De ne legyenek kétségeink, ha ilyen mennyiségű adattömeggel etetjük őket, mivé is kinőhetik magukat. Főleg, ha a végponti eszközök agyi integrációja is megoldottá válhat. Ekkor lesz majd lényeges licencelni az USA-tól az adattömeget, feldolgozási és finom-kormányzási technológiát. Ha e paradigma szerint maradnak a dolgok, az USA e tekintetben lesz exportőr 20-30-40 év múlva. Persze erről mi hivatalból nem fogunk tudni.

Bevezetés

Még nem értünk el az inflexiós ponthoz, noha a Google és a Facebook mára közművé vált, és gondolhatjuk azt, hogy túl sokat tudnak rólunk és túl nagy a befolyásuk életünkre. Noha e vállalkozások, illetve általában az digital big-business szereplői mindenféle user-aktivitásból kívánnak és képesek is pénzt csinálni, ami rendszereiken belül történik, a technológia jelenlegi primitívsége miatt egyáltalán nem lehetnek elégedettek. Rendszereik és a felhasználó tudata között ott van számtalan akadály.

Amit ma elértünk, és ami még szükséges

Például: nagyon kedvező, ha a felhasználók óriási tömegének meghatározó mennyiségű társas interakciója jelenleg chat formájában a Facebook Inc.-n keresztül megy. Így elemezhető, ennek segítségével – nagy tömegű adatot feldolgozni képes gépi tanuló rendszerek segítségével – érthetővé és előrejelezhetővé válik, milyen szükségletei lehetnek az adott usernek, amikor az adott aktivitást tette a platformon. Továbbá kimenetként a nemzetbiztonsági ügynökségek is képet kaphatnak a társadalom, társadalmi szegmensek, szubkultúrák alakulásáról, hangulatokról. Mivel közművekről van szó, az ő hozzáférésük evidens. Az USA-ban megkérdőjelezhetetlenül, a háttérben maradva, Kínában megkérdőjelezhetetlenül, és explicit módon, Európában meg a világ többi részén, meg igény az volna rá az elitek részéről.

Így mára némi társadalmi terelgetés, vagy explicit önkényuralmi megoldások is alkalmazhatók a kormányzatok részéről – vagy az orosz titkosszolgálatok részéről, lásd. Trump győzelmét, valamint a Cambridge Analytica nemrégiben nyilvánosságra került dicsőséges tevékenységét példaként. A terelés és vezérlés terén jelenleg úttörő Kína, a kialakítás alatt lévő, az élet minden területét átfogni és digitálisan értékelni tervezett társadalmi kreditrendszerével. Ez a meritokrácia álarca mögé helyezi majd az ottani állampárt önkényuralmat. Amely a mi értelmezésünkben tekinthető önkényuralomnak.

Az önkényuralom a XXI. században barátságos, pozitív, aktivitásra és együttműködésre serkentő formában valósítható meg hatékonyan. Így ma alkalmatlan megoldás az, hogy valamilyen médiumon dölyfösen leszólva szól a hatalom, hanem teljes mértékben az adott felhasználóra, vágyaira és félelmei szabott közlések köztudatba adagolásával. Amelyeket ők - mivel véleményük - egyezik ezzel készségesen tovább is osztanak. Azonban a példaként hozott chat jelenlegi nagy hátránya, hogy technikai primitívségből, a jelenlegi technikai színvonalból adódóan igen kényelmetlen kommunikációs forma. Minél hosszabb a közlendője valakinek, annál inkább. Nagyon fárasztó és, valljuk be, röhejesen béna egy haptikus visszajelzést egyáltalán nem adó kijelzőt nyomkodgatni, arra figyelve, hogy amit magunkban már megfogalmaztunk, hogy a betűket ne üssük félre.

Miért jó, ha a chat „fejben” történik?

Az előzőek okán sokkal de sokkal jobb lenne, ha a chat „fejben” történne. Főleg azért, mert ma az user dönthet úgy: nem akar, vagy nem akar tovább chat-elni, vagy a Facebook-on nézni a sok információs szemetet, és ezért nem akarja a szűrési buborékjának megfelelően hozzá eljuttatott „érdekes”, cuki vagy explicit manipulatív információt tovább osztani – azaz nem kíván mások által manipulálhatóvá lenni. Ezek bizony jelentős, és leküzdendő problémák. Ha ez a korlát eltűnne, a függőség a technológia iránt, illetve a függőség fenntartásával gyakorolt, még gyerekcipőben járó, szűrési buborékon alapuló finomkontroll a jelenleginél messze hatásosabban fenntartható lenne.

Hogyan? Kérdezheted joggal.

Megfelelő technikai színvonalon látszólag bárkitől származó közlést készíthetnek gépi rendszerek, pontosan olyan szöveget, képet és videót generálva, és azok tartalmait összehazudva, amelyek iránt az egyes személyeknek a legnagyobb affinitásuk van. Deepfake.

Nyilván, megfogalmazódik benned, hogy más közlését hogyan lehetne meghamisítani ilyen módon, ha ők esetleg személyesen is ismerik egymást, és beszélni tudnak erről a közlésről? Egyrészt, ha a Facebook az agyba kerül, akkor a személyes kommunikáció, amely szavakkal, hangok kiadásával történik, ilyen primitív, lábszagú módon irreleváns és felesleges lesz, hiszen minden megtárgyalható lesz azonnal és bármilyen távolról. Tehát szabad út lesz afelé, hogy két személy közötti, normál esetben privát beszélgetés, kereskedelmi és kormányzati igények szerint legyen behangolható, hiszen informatikai rendszeren megy keresztül. Másrészt, amennyiben valaki másokkal kerül kapcsolatba a rendszer segítségével, a személyes kommunikáció szükségszerű leépülése okán ez a másik lehet egy személynek látszó informatikai céleszköz, magyarán chatrobot. Nem is fog róla tudni!  Mivel az egyén vágyai, félelemei, hiedelmei és minden egyéb jellemzője e mély integráltság miatt azonnal és teljes mértékben ismertté válik, a kapcsolatrendszerével együtt, roppant könnyű lesz olyan személyre szabott közléseket kapni ettől az új „barátjától”, amelyekkel a legjobban egyetért, és amelyek ezért mindennél hatékonyabban formálják nézeteit, és akadályozzák meg, hogy bármiben eltérő módon gondolkodjon, mint ami a kormányzatok és a gazdasági szereplők által elvárt. Jól látszik az, hogy mindennek két feltétele van: minden létező felhasználói, azaz emberi aktivitás digitalizálható, számszerűsíthető, feldolgozható legyen – és ennek kimeneti oldalaként olyan rendszerek, amelyek képesek a fentieknek megfelelő közlések azonnali megfogalmazására és szétküldésére ezen óriási adattömeget feldolgozva. Ma 2019-ben ilyen végső célú rendszereket fejlesztjük, bár ezek még ma pelenkás korban vannak. De legyünk büszkék, hogy ebbe az irányba haladunk. Tudod, ez a technológiai szingularitás, a gép és az ember házassága!

A végső cél

Alapvetően mind közművé vált Google, mind az Facebook esetében (illetve politikai és gazdasági elitek számára) a végső cél az lenne, hogy:

• amikor bárki bármilyen dologra gondol, informatikai technológiák azonnal az ahhoz logikailag kapcsolódó további információkat tegyenek lehetővé a gondolkodás szintjén;
• az adott személy „eredeti- kiinduló” gondolata szükségszerűen regisztrálva legyen a felsoroltak rendszereiben, illetve nemzetbiztonsági rendszerekbe továbbküldésre is kerüljön;
• a gondolatra, amelyet az adott személy elgondolt, olyan további információk érkezzenek gépi rendszerekből, amelyek 1) pénzért történő fogyasztásra, azaz termék, vagy gondolati-szolgáltatás, illetve emberi test metabolizmusát megváltoztató szolgáltatás (implantok) alkalmazása felé kormányozza az egyén szükségleteit. Leküzdhetetlen vágyat keltve ezek iránt, hiszen a neurális számítógép közvetlen az agyhoz kapcsolódik. Másrészt 2) a további, gépi rendszerekből érkező válasz-információk jellege olyan, amely finom-kormányzással az egyént folyamatosan visszatereli az elitek által kívánt status quo irányába, a legkisebb ettől való eltérést is „kedvesen” de következetesen korrigálva. Egy barátságos, pillanatnyi örömöket maximalizáló, jó apaként funkcionáló Nagy Testvérként. Ez azon gondolatokra vonatkozik, amelyek explicit nem piacosíthatók. Ezek számát egyben minimalizálni kell, azaz minden létező gondolatnak és érzésnek ajánlott, hogy legyen olyan kimenete, amely piaci termékként, emberi testen kívüli, vagy test-integrált szolgáltatásként maximális gyönyört okoz az adott személy számára. Ez történhet tudati síkon, vagy a test metabolizmusát megváltoztatva. Továbbiakat lásd: Franke: Orchideák bolygója: https://moly.hu/konyvek/herbert-w-franke-az-orchideak-bolygoja

Lényeges, hogy itt minden, egy emberi elmében megfogalmazódó abszolút minden létező gondolatnak, érzésnek a digitális lenyomatáról, annak feldolgozásáról van szó – kivétel nélkül. Ma a Google, Facebook, általában a digital big-business arisztokráciája és köznemesei számára, valamint a gazdasági és politikai elitek részéről (lásd. Kína) jelentős probléma, hogy a technológia primitívsége okán, az emberek aktivitásuk meghatározott részét, egyenlőre szabad akaratuk alapján képesek lehetnek függetleníteni ezektől a megfigyelő és potenciális finomkormányzó rendszerektől. Ennek legfőbb oka az, hogy az eszköz (például okostelefon, okosóra) testükön kívül helyezkedik el, illetve gondolataik teljes skálája sincs e hardvereken futtatott szoftverekbe irányítva.

Ugyan, hol van ez még?

Ugye jól látjuk azt, hogy amennyiben az emberi-gépi technológiák totális összekapcsolódására gondolunk, akkor a mai informatikai technológia milyen nagyon távol áll ettől a kívánatosan ideális állapottól, mennyire nagymértékben primitív a szükségletvezérlés és egyén-társadalom finomkormányzás. Pontosan ezért nem zavarja jelenleg az embereket ma az, hogy online aktivitásuk milyen formában kerül feldolgozásra, kiértékelésre, és kikhez jutnak el ezek. Életükre a Google és Facebook felületén végzett aktivitás valójában abszolút minimális hatással van jelen – noha a két cég szolgáltatásainak penetrációja óriási. Most még csupán annyi a probléma a túlhasználattal, hogy leépíti az emberi kapcsolatok valódi formáit. Elveszi az időt a valódi történések elől. Lerombolja a koncentrációs képességet, és absztrakt következtetések levonásának képességet. Túlhasználva a munkamemóriát, kifáradást, stresszt okoz, és semmi olyan nem történik, amire hosszú távon érdemes lenne emlékezni- azaz semmi sem kerül át a hosszú távú emlékezetbe, nem tesz hozzá semmit a valódi ön-történetünkhöz. Valamint függővé tesz azzal kapcsolatban, hogy lelki kielégülés formáit a hírfolyam tekergetésével, illetve chat-elés túlhajtásával keressük. Mindezek persze rövidesen jelentős társadalmi problémákat fognak okozni, de azt nyilvánvaló, hogy ez milyen kicsike ár a technológiai fejlődés dicsőséges útján. És hogy milyen potenciál van még a technológiai fejlődésben, az emberek és gépek házasságában.

Az inflexiós pont az lesz, amikor az embereknek dönteniük kell arról: testükbe, elméjükbe fogadják e az informatikai rendszereket, és ezekkel a lehetőségek és egyidejű befolyásgyakorlások rendszereit. Akarják-e boldogságukat gépi technológiákkal maximalizálni, és ennek áraként emberi lényegük teljes terjedelmét vásárláslóerővé változtatni a termékek, szolgáltatások, gazdasági, politikai és társadalmi eszmék piacain. Lesznek-e többé-kevésbé szuverén emberekből ezen erők és érdekek permanens fogyasztói, illetve permanens evangelizátorai és földművesei.

„Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell.”

Máig évszázados múltunk fogságában

„Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk” - Ady

Magyarországon, belátható időn belül nem lesz polgári társadalom. Az erős polgári társadalom mindenki által evidenciaként elfogadott értékei eredményezik többek között azt, hogy ha kimegyünk egy köztérre, tisztaság van, mert senki sem dobálja el a szemetet, nem dobja le a csikket, tapos rá, és hagyja ott. Belső indíttatásból tesz így, és ez a kulcsfontosságú tényező. Magyarországon ilyen az elkövetkező 30 évben nem lesz. Más olyan érték sem, amelyekre nyugaton járva irígykedve rácsodálkozunk, a fizetésektől kezdve a relatív létbiztonságig. Ennek okai véleményem szerint múltunkban keresendők.

Éretlen népnek nagyhatalmi (?) befolyás, a birodalmak korának alkonyán

„Sohasem voltunk a nemzetiségiek elnyomói” – Tisza István

Magyarország szerencsétlenségre összekötötte sorsát a Habsburg-ház vezette Ausztriával, létrehozva egy dinasztikus legitimiáción alapuló, és a közös hadsereg erejével fenntartott államszövetséget. Egy geopolitikai értelemben már akkor idejétmúlt konstrukciót, amely a „népek börtönévé”, kelet-európai nemzetalakítási törekvések  vált, és amely ezért szét is hullott 1918 őszén.

Az azt megelőző korszakban, 1867-től kezdve, a magyar elitek, de valószínűleg a magyar társadalom e téren minimálisan tájékozódott része azt gondolhatta, vagy inkább érezhette: Magyarország immár, évszázados hányattatások okán végre elérte a számára méltó, és szükségszerűen megérdemelt (?) szerepet: nagyhatalommá vált. Nagyhatalommá, amely az osztrákokkal történt dualista kiegyezés okán az osztrák erőre támaszkodva diktálhat a Kárpát-medencében. Ez volt az un. „boldog békeidők”, amely kifejezés tökéletesen példázza is mindazt, amit erről a korról gondolunk.

Ez az elképzelt nagyhatalmi idill iránti vágy tükröződik vissza a Nagy-Magyarország matricákban. Hogy mi különlegesek vagyunk társadalmi emlékezetünkben dicsőségesre színezett múltunk miatt.

Az arisztokrata elitek bukása majd pusztulása, és ennek következményei

Az 1918-as összeomlással a volt arisztokrata elitek jelentős része elvesztette gazdasági vagy politikai pozícióit. Kisebb részük képes volt pozícióit átmenteni Horthy-Magyarországba. Majd lassan, de folyamatosan szorult ki a politikai hatalomból, úgy, hogy 1944-es év már egy Szálasi Ferencet emelt hatalomba. Majd a második világháborút követően bevégződött az arisztokrácia pusztulása.

Nem pártolom a feudális eredetű, a XX. század közepén is feudális működtetésű nagybirtokokon élő vagy még inkább élősködő magyar arisztokráciát. Egyetlen funkcióját tartom fontosnak, amelynek képtelen volt megfelelni, nagymértékben az 1. világháború kitörése miatt: egy jelentősen megkésett társadalmi fejlődésű társdalomban, egy nagyon szűk polgári réteg mellett csak az arisztokrácia tagjai rendelkezhettek volna olyan befolyással, hogy nemzetet összekovácsoló célokat képviseljenek. Pusztulásukkal pontosan ez a koherencia képző erő veszett oda.

A megkésett társadalmak fő jellegzetessége a gyenge integráltság: az adott társadalmon belül különböző rész-társadalmak léteznek, amelyek kölcsönösen utálják egymást, és kölcsönösen nem ismernek el olyan célokat, és eljárásmódokat, amelyeknek az egész társadalom számára evidenciaként kellene jelen lenniük. Azaz amelyekre az irígyelt polgári társadalom felépíthető. Amelynek eredményeként a világ kiszámítható és rendezett. Az arisztokrácia „jobb híján” annak haladóbb tagjai segítségével lett volna képes elősegíteni e koherencia létrejöttét – ha nem szól közbe a történelem.

A 3 millió koldus felemelkedése

A Horthy-korról mondták, hogy a hárommillió koldus országa volt, egy olyan társadalom, amelynek döntő többsége a XX. század közepén feudális élet- és függőségi viszonyok között élt. Talán a legjobb korrajz Illyés Gyulától származik. A Puszták népe véleményem szerint tökéletesen bemutatja ezt a világot. A mérhetetlen személyes és anyagi függőségek világát, ahol minden létező legkisebb anyagi erőforrásért emberfeletti erőfeszítéssel kell küzdeni. Ez nem csak fizikai erőfeszítést jelent, hanem a lehető legnagyobb mértékben (rab)szolgai behódolást a hatalomnak, és ezzel párhuzamosan mások kijátszását. Gyermekkortól kezdve: onnan, hogy el kell lökni a másikat, hogy nekem jusson abból a kis kenyérből.

Miután a történelem viharai az arisztokráciát elpusztították, a 3 millió koldus országának leszármazottai lettek egy pontosan rájuk szabott politikai ideológia által a hatalom birtokosai, vagy legalább élhettek át a szocialista modernizáció által anyagi felemelkedést. Ráadásul mindezt egy olyan politikai konstrukció létezéseként, amely lenézte és deklaráltan nem tisztelte a magántulajdont, de legitimációja érdekében szemet hunyt a közösségi tulajdonok kisebb-nagyobb alattomos megdézsmálása felett.

„A korrupció az, amiből te kimaradsz” - Hofi

Mindezek okán előttünk áll a magyar társadalom képe: ez egy olyan társadalom, amelynek tagjai szűkebb ismerősi körben nagyon erősen összetartanak, hogy annál jobban utálhassanak mindenki mást, aki tőlük eltér – valamilyen tekintetben.

Szerintem a magyar emberek legfőbb baja a korrupcióval alapvetően az, hogy ennek „áldásaiból” nem ők részesednek. A létezése nem probléma számukra, meg sem értik, hogy miért nem jó az. Nagyon erősen leképeződik ez a dualitás a társdalomban: tehát amilyen mértékben vigyáznak saját javaikra, olyan mértékben nézik le, és egyszerre használják ki azt, ami társadalom tulajdona vagy erőforrása. A szemét utcán való eldobálása, és a közbeszerzések több százmillió forintos túlárazása között ebben az értelemben nem látok különbséget. Ugyanígy nem volt és nincs különbség abban személyes mozgatórugókat tekintve, hogy a dolgozó a 80-as évek végén a kéziszerszámokat lopta el az üzemből, vagy főnöke az üzemrészt privatizálta ki kreatívan önmagának, a 90-es évek legelején.

A magyar társadalom döntő többsége haszonleső, ügyeskedő és számító, de egyben gyáva és alattomos ember. Ennek véleményem szerinti társadalomtörténeti okait felsoroltam. Ugyanakkor sértődött, duzzogó és magába forduló, hiszen ilyen történelmi okokból eredő éretlensége és kisebbségi érzéséből eredő kulturálatlansága miatt milyen is lehetne. Ezért vetíti ki igényét különleges elbánásra, látszat-harciasságra, arra, hogy ismerjék el nemzetének valahai erejét, vagy még inkább annak hamis csillogását, és ezzel ismerjék el őt magát. De ez lehetetlen: hiszen a valódi erő nem mások elismeréséből táplálkozik. Ahogy a teljesítmény sem látszatmunkákból és ripacskodásból válik elismerésre méltóvá.

A néplélek tökéletes párlatai

Minden népnek olyan politikusai vannak, amelyet megérdemel. Ez tökéletesen, sőt a lehető legjobban igaz a 2010-től uralkodó rezsimre. Ők maguk a legtökéletesebb koncentrátumai a magyar népléleknek. A velük szembenállók többsége pedig véleményem szerint csupán azért kívánná eltakarítani őket, hogy pontosan a helyükbe üljön, és pontosan ugyanúgy diszponálhasson az összeharácsolt anyagi és hatalmi erőforrások felett. A szembenállók alatt mindenkit értek, nem csak politikusokat: a korrupció és a befolyás a legtöbb embert csak azért zavarja, mert nem ő részesül belőle. Örömmel szolgáljuk mindazon intézményeket, amelyek célja közös erőforrások kreatív saját kézbe juttatása, vagy ezek hasznaiból való részesedés. Így születnek az 500 millió forintos megvalósíthatósági tanulmányok, illetve minden olyan papírozás, amellyel az EU-s pénzek felhasználásnak úgymond jogszerűségét igazoljuk – a magunk alattomos módján.

Lehet utálni tehát a 2010-től hatalmon lévő rezsimet, de annak megvetett és kigúnyolt, harácsoló és gyáva, alattomos és hazug zsírdisznóinak és papagájainak jellemvonásaiból fogunk találni olyat, ami bennünk is megtalálható. Nézzük például azt az embert, ahol mindez tökéletesen kikristályosodott, a miniszterelnök úr őfelségét: láthatjuk benne a magát roppant okosnak, roppant dörzsöltnek látszó ügyeskedő kisembert, akinek mindenre van valami szellemes beköpése, de amúgy egy középszerűnél is szánalmasabb semmitmondó valaki, nyugat-európai nézőpontból, és ha a valódi tudást és valódi erőt állítjuk mellé.

Ez a magyar ember útja

A magyar társdalomban véleményem szerint mára egyetlen evidencia létezik: az hogy mi valamilyen értelemben európaiak vagyunk. Azt gondolom, hogy ez az egyetlen olyan eszme, amelyet a társadalom minden rétege, az adott politikai szekértáborhoz tartozás ellenére többé-kevésbé egyetért. Semmilyen más nincs ezen kívül. A mostani, migránsok elleni hadjárat számtalan káros hatása ellenére egyetlen pozitív tényezővel rendelkezik: kifejezte Európához, a nyugati civilizációhoz tartozásunk tényét, még ha a lehető legtorzabb és leghazugabb módon is. Mi nem vagyunk egyenlők azokkal, akiket az uralkodó rezsim egyfajta politikai szappanoperaként bemutat.

Magyarországon szerintem kizárólag akkor jöhet létre a jövőben nyugatias értékeket képviselő polgári társadalom, ha Európához tartozásunk kerül érezhető és egyértelmű veszélybe. Amikor el kell dönteni, hogy legalább maradunk a nyugati érdekszféra perifériáján, vagy keleti geopolitikai mezőbe sodródunk.

Más esetben ez nem lehetséges e társadalomtörténeti előképek okán. Kultúránk ezeket megőrzi és üzembiztosan továbbadja, átörökíti a széttagoltságot. Törekedjünk arra, hogy a magyar társadalom polgári értékeket őrző szűk szegmensébe tartozzunk. Ennyit tehetünk véleményem szerint. Pontosan úgy, ahogy a dualizmus korában, és a Horthy-korban: Magyarország feudális és technokrata társadalmi szegmensekre osztható. Mint mindegyik rosszul integrált megkésett társadalom. 100 év telt el, és ugyanott tartunk.

Bevezetés

Jelenleg a nyugati világban egy igen jelentős, ám kevéssé szembetűnő kulturális átalakulás történik, annak későbbi következményeivel. A legjelentősebb és legnagyobb befolyással rendelkező dolgok sosem szembetűnők, hanem magától értetődők. Ez most is igaz.  Az információs technológiák minden kommunikációhoz- kapcsolathoz köthető dinamikát és tendenciát óriási mértékben felerősítenek (és egyben dashboard-á és azon végzendő menedzselési műveletté standardizálnak). Így e kulturális expanzió is óriási társadalomformáló erővel rendelkezik. De kedvezőtlen következményeit jövőben meg kell fizetnünk, nekünk, fejlett nyugati embereknek. E következmények, avagy externáliák várhatóan pszichológiai és szociálpszichológiai jellegűek lesznek, és tömegesen, mindenki számára ismert diszfunkciók formájában lesznek láthatók.

A problémák abból adódnak, hogy e szubkultúra esetében koncentráltan vannak jelen olyan működésmódok, amelyek a benne lévőket kiszolgáltatottá teszik másokkal szemben, és a szubkultúra jellemzőinél fogva ez a kiszolgáltatottság nem fejezhető ki közvetlenül. Anyagi és / vagy felszínes célok elérését és ezzel való hivalkodást ösztönzik és jutalmazzák, valamint más szempontból szükségtelen versengést gerjesztenek és tartanak fent. Egyben nem kínálnak alternatívát azok számára, akik mindezekben nem kívánnak részt venni, azaz pontosabban fogalmazva kapcsolataik fenntartása okán kötelességüknek érzik a részvétel minimális formáját. Ennek oka nem véletlen.

Mindezeket nagymértékben felerősíti az is, hogy noha egy másfajta, térben és kapcsolati működését tekintve behatárolt szubkultúra esetében az ott elfogadott működésmódok csak az abban megtalálható, azokat befogadni kész emberekre hatnak, akik kiléphetnek ebből a szubkultúrából. Jelenleg viszont nincs kilépési lehetőség a közösségi hálózatokból a fejlett társadalmakban, amelyek esetében a személyes kapcsolattartás, a személyközi viszonyrendszerek létrejöttének és fenntartásának a Facebook, Instagram a leglényegesebb médiumai, sőt közművei lettek. A maguk szükségszerűen technológia alapú megközelítésével, és profitérdekeivel, nyilván. Alapvetően ma egy kulturális hódítás történik: az amerikai társadalom kultúrája, pontosabban annak egy véleményem szerint európai nézőpontból üres és egyben destruktív szubkultúrája válik világkultúrává nyugati világban az internet, mint technikai infrastruktúra, backbone segítségével. Miről is van szó, melyek ennek összetevői, és mi a probléma ezekkel?

A self-made man és az amerikai álom kultúrája

A self-made man kifejezés Henry Clay nevű államférfihez köthető, és kiválóan összegzi e kulturális mező jellemzőit. Azok az emberek tekinthetők tiszteletre méltónak, és az amerikai kultúra héroszainak, akik képesek voltak kifejleszteni olyan képességeket, amelyek segítségével gazdasági vagy politikai karriert voltak képesek befutni. Mégpedig úgy, hogy a jelentéktelenségből, kemény munkával és / vagy vállalkozó szellemmel, vagy társadalmilag még elfogadható gátlástalansággal, de lényegében önerőből elismerésre méltó gazdasági vagy politikai hatalmat teremtettek meg. Tegyük azt hozzá, hogy erre egy angolszászok által benépesíthető földrész lehetőséget is biztosított – így „könnyebb” volt gazdasági vagy politikai self-made man-né válni. Legalábbis a hősi időkben, amelynek dicsfénye máig visszatükröződik, sőt marketingeszköz is. Ők a példaképek: a termékkel te kisugárzásod is közelíteni fog az övékéhez.

A self-made man ethosz összekapcsolódik az amerikai álom eszméjével: mindenkinek lehetősége van önmagát, saját erejéből megvalósítani, az USA pedig a lehető legjobb kereteket teszi lehetővé mindehhez. Mivel lényegében minden rajtad múlik: ha kitartó és állhatatos (self-made man) vagy, az áhított gazdagodásban, és jelentőssé válásban (társadalmi mobilitásban) fogsz részesülni. Az amerikai álom eszméjének gyökerei a Függetlenségi Nyilatkozatban, konkrétan annak keletkezési körülményeiben keresendők. A Függetlenségi Nyilatkozat kifejezi, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, valamint mindenkinek joga van az élethez, szabadsághoz (akármit is értsünk ez alatt), valamint a boldogság kereséséhez. Lényeges, hogy ez a kultúra legitimálja, kedvező társadalmi működésnek tekinti a kockázatot és a versenyt: az ideális self-made man örömmel méri össze képességeit másokkal, sőt keresi is az ilyen lehetőségeket. A legkiválóbbak, a leginkább versenyezni, a legnagyobb mértékben kockáztatni képesek méltóak arra, hogy beteljesítsék az amerikai álmot – akármi is legyen ez esetükben.

„-How are you? -Oh, thanks! I am very fine!” – a távolságtartó szép (álszent) hazugságok kultúrája

Az Egyesült Államok egy befogadó társadalom – történelme okán ez nem is lehet másképp. Minden társadalmi működésnek alapvetően az a célja, hogy valamilyen közös világértelmezési és e világértelmezésen alapuló közös cselekvési platformot hozzon létre, annak ellenére, hogy az embereket tudatállapotok, ebből adódó attitűdök, értékek szivárványa jellemzi. A teljesen eltérő kultúrákból származó embereket pedig főleg e sokszínűség jellemez.

Az USA éppen annak eredményeként lett azzá a társadalommá, ahogy ma (mindannyian kicsit másként) ismerjük, mivel ebben a világértelmezési és cselekvési programban lényeges helyet foglalt el a másság tisztelete, de ha nem is a tisztelete, legalább az ezzel kapcsolatos tolerancia. Az USA kultúrájának lényeges eleme a sokszínűség, gondoljunk itt New York Chinatown-jától az indián őslakosság által lakott területekig.

Amennyiben egy társadalomban a másság elfogadása, vagy legalább a másokkal szembeni tolerancia ilyen magasra értékelt, szükséges létrehozni olyan hatékonyan működő társadalmi cselekvésmódokat, amellyel az ismeretlen másik megérthetővé, megismerhetővé válik. Fontos, hogy e cselekvésmódok egyben adjanak biztonságot arra nézve, hogy a másik, ismeretlen személy nem fogja ezeket félreérteni, és ezen az első vagy felszínes kapcsolaton alapulva továbbépíthető az együttműködés. Vagy sérülés- támadás nélkül megszüntethető.

Véleményem szerint ennek az elvnek leképeződése az, ami a fenti mondatban megjelenik. De ahogy minden emberi tett vagy cselekedet, ez sem tekinthető abszolút jónak: minden olyan társadalmi tényező, amely túlnövekszik eredeti célján, már romboló hatású lehet.

Az a kommunikációs mező, amit a fenti mondattal jellemzek, alapvetően szemtől-szemben viszonyok között alkalmazható. Lényeges norma, hogy a (sablon)válasznak mindig pozitívnak kell lennie: ezt megerősítő metakommunikációval. Ez a kérdés, az ezt követő válasz, majd az ebből kibontakozó (small talk) párbeszédnek (amelynek lényeges eleme például az időjárásról szóló megállapítások) alapvetően nem célja információcsere: egymással szembeni biztonság és egyértelműség felépítése és újradefiniálása a célja. Lényeges, hogy a személyek látják egymást – így valódi emócióikat is ki kifejezik, vagy kénytelenek kifejezni, a másik pedig szükségszerűen értelmezi ezeket. A metakommunikációnak ez esetben is óriási szerepe van: a szóbeli közlés idegenek, távoli ismerősök között mindig pozitív, de a metakommunikáció lehetőséget nyújt annak értelmének teljes módosítására is. Így „finoman” közölhető a másik számára a szóbeli közléstől eltérő közlés is. A képernyő és a Messenger erre nem képes.

Ha valakinek sok, de szociális értelemben nem túl mély és szerves kapcsolata van, ezek fenntartása, folyamatos újradefiniálása során korábban, az online-világ előtt is szükséges volt ezt a kommunikációs sémát alkalmaznia. És minél több ilyen felszínes kapcsolattal rendelkezett, annál inkább volt e kommunikáció tartalma ez a fajta közlés – amely lényegében a mi európai nézőpontunkból nézve alakoskodás. Ez szükségszerű: egy idegen, vagy futólag ismert embernek szóban nem mondhatom el, hogy például fáj a fejem, vagy a hó végén nem fogok kijönni a konyhapénzből. Nem kezdhetem ezzel a beszélgetést. Előtte ezt a fajta „összehangolást” kell végeznem. Minél több ismerősöm van, annál kevesebb a szerves kapcsolatom azok meghatározó részével, ezért annál „távolabbról” kell kezdenem ezt az összehangolást vele, ha találkozunk. Minél különbözőbbek, vagy potenciálisan különbözőek az emberek, úgyszintén annál több ilyen „összehangolási körre” van szükség. Mivel az USA „népek olvasztótégelyének” tekintette önmagát, szükségszerűen e összehangolási módszerek jól ismertek és az általunk ismert formában alkalmazottak a társadalmi érintkezések során. Egy homogénebb társadalom esetében nem releváns ezek ilyen mértékű kifejlődése. A „mindenki számára korrekt összehangolás kultúrája” az USA jellemzője.

Mindenesetre ez mára európai nézőpontból az álszentség, az erőltetett korrektség és erőltetett megfelelés kultúrája lett. Olyan, amelyet felszínesnek nevetségesnek tekintünk. Ahol a másikkal szemben palástolt rosszindulat mértékbe esetleg arányban áll a másik felé mutatott mosoly szélességével. A túlműködés tipikus problémáit látjuk mi európai szemszögünkből. Nekünk, európaiak számára ez olyan erőltetett, annyira mesterkélt és olyan modoros.

Campus-miliő: e kultúra szélső pólusa

A felsoroltak összegződése, kulminációja az miliő, amely az amerikai egyetemi campus-ok esetében, de főleg az Ivy League egyetemek esetében megfigyelhető. Ez a szubkultúra lett mára – online technológia formájában megjelenve és gazdasági hasznot hajtó formában tárgyiasulva - világkultúrává. Ha a az „I am fine!” kultúrának, a tökélyre fejlesztett álszentkedésnek van szélső értéke, pólusa, az itt, ebben a miliőben található meg és élhető át. És ebből a miliőből született a Facebook – mára mint világot meghatározó kulturális mező.

Ennek a miliőnek alapvető jellemzője, hogy a benne lévők valószínűleg döntő többsége számára nincsenek olyan fajta életvitelhez kapcsolódó problémák, és azok sürgető megoldási kényszere, mint egy munkásosztálybeli fiatalnak. A megélhetéshez szükséges pénz, a lakhatás megteremtése és fenntartása, a mindennapi élet ezekhez kapcsolódó, ebből eredő gondjaira gondolok. Mit látunk az Instagram-on? Ilyen jellegű témák alulreprezentáltak: mindenki a személyes jólétének digitális formában reprezentálódó emlékművét építgeti.

A campus-miliőben, ebben a prominenciát már fizikailag is kifejező környezetben, a fenti kiválasztottak vannak együtt, sőt ami lényeges: folyamatosan együtt vannak – tanulnak, de ami ennél sokkal fontosabb, élvezik- évezhetik az életet e mellett. A közösségi hálózatok logikája is ez: akkor vagy jelen a fősodorban, ha folyamatosan használod a platformot. Megosztasz és kukkolod mások aktivitását.

A campus-miliőben a folyamatos együttlét okán a társaságok és ismeretségek gyorsan kötődnek, felszínesek, gyorsan is változhatnak. Az ismeretségek gyors és felszínes megkötésének, és legalább látszat-fenntartásának katalizátora az előzőleg leírt „How are you”-val előzőekben jellemzett társadalmi működésmód. Lényeges, hogy a sok ismerős megléte a campus-miliőben az elsődleges, a legfontosabb, társadalmi presztízst, prominenciát nominálisan kifejező tényező.  És mit látunk a Facebook esetében? Hivalkodást a kapcsolatok mennyiségével, noha ezek mögött valójában nincs esetleg semmi olyan, ami valódi ismeretséget jelentene. Valamint azt is, hogy komplett algoritmus áll rendelkezésre a Facebook és Instagram esetében is, hogy ellásson kapcsolattal. Ennek egyetlen célja, hogy valós élethez képest óriási mennyiségű kapcsolatot „kényszerítsenek rád”, hogy később ezek ápolása rabolja el az időd jelentős részét.

A dolgok, az események a campus-miliőben gyorsan történnek. Bőségesen állnak rendelkezésre anyagi erőforrások, amelyek az egyéni és társas életet megédesítik, sőt nagymértékben segítik, hogy a történések a lehető legnagyobb élvezetet jelentsék. Ebben a környezetben, amelyet döntő többségben legalább középosztályba sorolható fiatalok népesítenek be, mindenki igyekszik kifejezni prominenciáját, vagy még inkább, tiszteletreméltó különcségét – még akkor is, ha ez más miliőben megvetett vagy nevetséges dolog, esetleg konkrét deviancia lenne. Ez már csupán abból is adódik, hogy az együttlét folyamatos, legalábbis messze intenzívebb és szervesebb ugyanazokkal a személyekkel, mint az élet későbbi szakaszában, a munka unalmas és szürke világában. Így több látszik és több is láttatható- láttatandó önmagunkból. A munka világában azonban explicit ellentétes érdekek, hatalmi viszonyok között kell teljesíteni. Ezzel szemben itt, a campus-ban, mondjuk a Yale-en, a Princeton-on, az MIT-en, a folyamatos, alapvetően egyenrangú felek együttléte a hatalom megszerzése helyett a prominencia kifejezését, illetve ennek versenyét erősíti fel. Az önkifejezés sürgető igénye és a folyamatos együttlétből adódó megfelelési kényszer mások felé a fő üzemanyagai ennek a versenynek. Az „I am fine!” bájvigyora mögött sokszor óriási féltékenység, irigységek, harag, és totális rivalizálás található meg. De itt, ebben a miliőben, a felsoroltak, általában az agresszió másokkal szemben pozitív előjelűvé válik, mert az „I am fine!” kulturális programja miatt csak így elfogadott kifejezni azt – és mivel folyamatosan egymás közelében vagyunk.

Ebben a kulturális mezőben a különcség („egyéniség”), a modorosság, az anyagi erőforrások megéltével való hivalkodás, a testi szépség túláradó kifejezése, és annak tolakodó bemutatása, a spontanelitás mímelése- megjátszása, az események szervezése, és azok magjához kapcsolódás, a közösségi eseményekben történő demonstratív, pozitív értéket hordozó elmerülés a legfontosabb értékek. Ugye pontosan ezek azok a tényezők, amelyet a Facebook és az Instagram igyekszik kidomborítani? Ez maga az önmagvalósítás annak, aki fölényben van, és prominens, és maga a legteljesebb pozitív, mosoly mögé zárt agresszió azok felé, akik e tényezőkben nem képesek versenyezni. Nem lenézzük a másikat, hanem úgy mutatunk neki többet, hogy senkinek érezze magát. Ugyanez képeződik le ma az e kultúra logikája szerint kialakított közösségi portálon. Mosolyogva, 3 tonna szmájlit és szívecskét küldve mutatjuk (hazudjuk) neki azt, hogy ő is jó, de mi külömbek vagyunk. Lájkirígység, hírfolyam végigpörgetéséből következő levertség és frusztráció: ezekkel jellemezhető ez a pozitív agresszió Facebook / Instagram formájú megjelenése, illetve annak következményei.

A campus-miliőben élők esetében önmaguk folyamatos előtérbe tolásának sürgető igénye evidens módon következik a self-made man ethoszból, amelyet itt még inkább aláhúz a kiválasztottság tudata: ők ebben a generációban, itt és most, az amerikai álom valódi és igazi letéteményesei. Az egyetemi környezet pedig egyben aláhúzza, és folyamatosan megerősíti az előzőek, és a verseny fontosságát. Sőt, a társadalmi értelemben legtisztább, és legtiszteletreméltóbb verseny éppen itt, az egyetemi oktatásban, azon belül pedig az amerikai egyetemi oktatás zászlóshajói esetében található meg. Lehet-e egy ilyen környezetben ignorálni, megkérdőjelezni a verseny elsőbbségét, a saját amerikai álmaikat kovácsoló ifjú self-made man-ek és woman-ek által vallott ethoszt? Aligha, hiszen ez a hely, ahol azt megkovácsolják.

Ez a kulturális mező az, ahonnan a mai, Szilícium-völgyi vállalkozások vezetői, vagy még inkább, a Szilícium völgyi elit érkezik. És amely termékké átalakítva számunkra is elérhető. Sőt, annak addiktív jellemzői okán általánossá válása mindinkább kötelező.

Pavlov lelki jutalomfalatkái

Minden közösségi hálónak legfontosabb célja: a felhasználók figyelme és aktivitása az ébrenlét lehetőleg minél nagyobb összidőtartamában erre, és csak erre irányuljon. A pénz ebből jön – a hirdetők tudják, hogy közönség lesz, a nemzetbiztonsági szolgálatok pedig elvárják – bár utóbbiról nem beszélünk.

A Messenger és a lelki jutamlomfalatkák

Operáns kondicionálás. Ha a felhasználó tudja, hogy a rendszerben regisztrált kapcsolatitól pozitív megerősítést, „lelki jutalomfalatokat” fog kapni, akkor folyamatosan interakcióban lesz másokkal, hogy ezekhez a megerősítésekhez folyamatosan hozzájusson. Esetleg nem, vagy messze nem az adott téma lesz a beszélgetés, interakció közvetlen célja, hanem ennek keretében egymás jóleső kurkászása. A beszélgetés csupán protokollá, vezetősínné válik ehhez. Én jutalomfalatot adok neked, rádírok egy szót, teszek mellé hat szmájlit, meg egy robbanó szivecskét, biztosan számíthatok rá, hogy tőled is ezt visszakapom. A szó lényeges, de jutalom intenzitását, édességét, a kedvesség szimbolikus adását számomra, és megkapását számodra ezek fogják jelenteni. Könnyen elkészíthető, azonnal alkalmazható, másik által ismert kellemes giccsecskét nyújtunk át neki, és szívünk megtelik a másikról való gondoskodás érzetéből származó gyönyörrel. Így ezt a késztetést máskor, minél többször át akarjuk érezni. Hogyan kapcsolódik mindez az előzőekhez? Ha azt kívánjuk, hogy az általunk működtetett platformot addikcióként is jellemezhető mértékben használjanak a felhasználók, akkor óriási mértékben fel kell erősíteni azt, hogy a másokkal kapcsolatba lépés minden esetben örömet okozzon, és ehhez minden olyan tényezőt eliminálni kell, amely veszélyezteti azt, hogy mások explicit módon megbántódjanak. Ennek legfontosabb eszköze, hogy a platform használatával egyidejűleg az user-ekbe bevésődik, hogy a szóbeli kifejezésmód mindig pozitív tónusú. A campus-miliő pontosan ugyanígy működik. Mindenki olyan pozitív másokkal szemben a felszínen, hiszen minimálisra kell csökkenteni az explicit támadás, agressziót, vagy csak minimális egyet nem értést a másik felé. Már csak azért is, mert ki tudja: a sok kapcsolatból éppen ő lesz esetleg a jövőben valamire felhasználható – a saját céljaim érdekében manipulálva.

A pozitivitás vaskeze

A Facebook és Instagram esetében feltűnő, hogy a platform a háttérből vaskézzel érvényesíti az álszentségnek előzőekben leírt komplex kultúráját. Ez sikerül is a nekik, talán a legjobb példa, hogy sokszor hallani olyan emberekről (tipikusan fiatal nők), hogy személyesen egy szót sem szólnak egymáshoz, netán kifejezetten utálják is egymást, de a Facebook chat-en, a Messenger-en egymásnak küldik a mosolygós emojik tucatjait, csúnyán mondva „körbenyalják” egymást. Ez az „I am fine!” kultúra talán legtökéletesebb megtestesülése a platformon. Csak ilyen környezetben biztosítható az, hogy mindenki a másiktól, egy adott időtartamon belül a lehető legtöbb lelki jutalomfalatot kaphassa, illetve ő is a lehető legtöbb falatkát oszthassa ki. Az már más kérdés ebben a felszínes világban, hogy ezek a jutalomfalatok mennyire őszinték. De hiszen a campus-miliő sem az őszinteségről, hanem a szerepjátszásról és mások manipulációjáról szól. A másik megdicsérése a Messengeren a szívecskékkel hánytatóan nagy mennyiségben kidíszítve, és a másiktól a dicséret elfogadása ugyanannak az éremnek két oldala. Tehát ez a fajta pozitívan torz működés teljesen evidens tényező a platform tulajdonosai szempontjából, hiszen a valós világban vélhetőleg ebben nőttek fel: a lelki jutalomfalatkáknak – mivel technikailag megoldható - állandóan záporozniuk kell a felhasználókra! Ha a „How are you? I am fine!” paradgima megsérül, akkor a felhasználók nem fognak idejárni: hiszen ki akar más explicit rosszallásával és agressziójával szembesülni? Ez a felhasználószám esését jelentené, az pedig a halálos véget. Tehát nemhogy bátorítani, hanem ki kell kényszeríteni, hogy az emberek mások iránti bármilyen érzelmeiket pozitívan torzítva, azaz valódi szemtől-szembeni közléshez képest messze eltúlzottan fejezzék ki, és hogy ezt minél gyakrabban, minél intenzívebben tegyék meg. Lelkileg kényszeríteni kell őket (a versengést, mint erőt felhasználva), hogy minél több olyan tartalmat tegyenek fel, amelyek köré összpontosulva, azokon kérődzve-csámcsogva az egymás közötti jutalmazás folyamatosan fenntartható. Ennek legfontosabb, valójában pszichológiai értelemben szigorúan validált, ez által profilozásra alkalmas kitüntetett eszközrendszere az emojik óriási választéka. Hiszen nem is érezhetjük azt, hogy a másikra valóban odafigyeltünk, ha nincs az üzenetünk végén legalább 5-6 darab belőlük – hiszen mi is ennyit kaptunk! Ha én szívecskét kapok, kényszert érzek, hogy ne bántsam meg a másikat, és legalább annyit, de még több giccses szeretet-kifejezést adjak vissza – közben magamban meg azt gondolom, hogy igazán lekophatna a másik! De ilyen például az is, hogy a platform helyetted gondolkodik azzal kapcsolatban, hogy melyik ismerősnek lesz születésnapja. Hosszú távon éppen ez lesz a platform legnagyobb problémája is: ahogy a jelenlegi Facebook-generáció érik, idősödik, egyre jobban át fogja látni, hogy az emberek mennyire manipulálni kívánják a másikat, és hogy milyen mérhetetlenül kétszínűek képesek lenni. Sőt, eddig még nem is volt ilyen generáció, amelyik ezt képes lenne megtapasztalni ilyen mélységben és intenzitással. Ezt is köszönhetjük majd a Facebook Inc.-nek.

Az óceáni érzés pótléka

A másik tényező, hogy sokszor nem konkrét tartalmat keresünk, hanem inspirációt. A neten a tartalmak keresésének döntő többsége abból a célból történik valószínűleg, hogy azok felemeljék lelkünket. Minden ember szeretné minél többször átélni az óceáni érzést: a csendes határtalanság és a pillanattal, a jelennel való tökéletes egység érzését. Lecsillapítva magában azt a zűrzavart, amit saját egója kelt benne folyamatosan.

A campus-miliő az inspiráció deklarált miliője. Eleve, akik benne jelen vannak, pontosan azért vannak ott, mert méltónak találtattak arra, hogy inspirációkat keressenek, és később új dolgokat hozzanak létre – legyen ez számelmélet, gráfok, sejtbiológia, csillagászat, irodalom vagy bármely más tudományág. Az inspiráció hajtja előre a világot, az inspiráció és ennek következtében a világ bizonyos szegmensének jobb megértése rendelkezik a legerősebb erővel. Kevés embernek jut ezen a bolygón, hogy mindezeket átélje. Amikor önmagunk megtudtunk valamit, vagy képesek voltunk megcselekedni valamit saját erőből. Alapvetően ez az egyik legfontosabb gazdagság. (Például én is így vagyok ezzel, amikor ezeket most leírom – nekem nagy erőt jelent, de te teljes joggal gondolhatod mindezt értéktelennek.)

Az inspiráció gyönyörével szemben áll, amikor mások céljai érdekében kell személyünket, személyiségünket alárendelnünk, mégpedig időben folyamatosan, és intenzitását tekintve maximálisan. Gondoljunk itt például szalagmunkára, Chaplin „Modern idők” filmjére. Tehát az inspirációval szemben a másik pólus a teljes lelki és fizikai alkalmazkodás mások által meghatározott, számunkra undorító és gyűlöletes tevékenységekhez és körülményekhez.

Az elit könnyen részesedhet inspirációkban, más csak abból az okból is, mivel nem szükséges olyan munkát végeznie, amely ezt a fajta (Marx által is leírt) önfeladást gyakorolnia, abba önmagát belekényszerítenie. De hogyan adhatunk inspirációt a tömegeknek? Hogyan tehetjük ez által is addiktívvá a szolgáltatást? A campus-miliő inspiráció-gazdagságát hogyan tehetjük termékké és hogyan vihetjük le addikciót eredményező fogyasztási cikké a tömegek részére?

 A platform az inspiráció „lebutított”, hosszú távban visszatekintve valódi értéket nem hordozó formáját önti rá a felhasználókra, ezt igyekszik a maga szükségszerűen tökéletlen módján megadni. Először is: eláraszt információkkal (azaz ilyen módon kényszerít munkára). A kapcsolatok kapcsolatba lépési lehetőségek száma egy adott időpillanatban fullasztóan sok. De jó ebbe belefulladni. Ennek az is célja, hogy aktív tevékenységre serkentse a személyt- az egó által folyamatosan tudatban tartott, ott pörgetett gondolatokat, huss elfújták. Most örömmel dolgozik – szó szerint – a felhasználó a maga lelki jutalomfalataiért, a munkáltató a Facebook Inc. Igen, ez ténlyeg munka, csak nem pénzzel fizetik, hanem pszichés tényezőkkel. A munkaszervezési elv: gamification. Aztán ott vannak maguk a tartalmak, illetve annak ígérete, hogy a következő tartalom még jobb, lelket még jobban felemelő, óceáni érzést a pillanat erejét és valódi erőt hoz el. Inspirációt ad. Olyan képi és egyéb kifejezésmóddal, amit preferálunk. Ehhez kellenek a pozitív tartalmak: modoros, erőltetetten szellemes mém, kisállat, tájkép, étel-ital, mosolygó más emberek, szépség. Pont úgy, ahogy a campus-miliőben ezt mindenki tolja ezerrel. De csalódunk kell: hiszen mindezek valódi átéléséhez nem lehetünk csupán szemlélők. De a kényszer hajt: hátha a következő kép vagy videó elhozza ezt a felemelkedést. Hogy az ott történtek megtekintése engem is felmagasztosít. És így tovább, ez pontosan ugyanolyan operáns kondicionálás, mint a félkarú rabló esetében. Nekünk sokszor nem is az explicit képi vagy szöveges közlés a fontos, hanem az, hogy elrepítsen minket az önfeladás és unalom állapotából a megértés és egység felé. Ahogy például a kokainnak is.

A platform legfontosabb célja azonban nem lehet valódi transzcendens tényezők közvetítése, hiszen az koncentrációt és kontemplációt igényelnek – amelyhez a platformra egyáltalán nincs szükség, sőt annak a legnagyobb gátja! Ez az igazi hazugsága a rendszernek. Meditáció és a hírfolyam végigpörgetése két egymással legteljesebb mértékig ellentétes pólus. Viszont a felhasználókat arra kell kényszeríteni, hogy a hírfolyamon megjelenő érdekességek, valójában információs szemét végigpörgetésének valódi, effektív munkáját elvégezzék: keressék maguknak az általunk szétosztott mesterséges inspiráció-elemkéket. Természetesen óriási mennyiséget borítunk rá ebből az emberekre, akik azzal az attitűddel is rendelkeznek, hogy szeretnének végére érni egy feladatnak. Ezt a leghatározottabban megakadályozzuk, - a hirfolyamnak nincs vége-  mégpedig úgy, hogy folyamatosan lebegtetjük számumra: a következő pillanatban majd megkaphatják a vágyott lelki kielégülést, ami kiemeli őket az élet szürke darálójából, és az egojuk bennük átélt tombolásából. Jelen technikai színvonalon így befolyásolhatók az emberek a leghatékonyabban, hogy reklámokat nézzenek, eltűrjék, és megfelelő profilírozás eredményeként esetleg tovább kattintsák azokat. De ha a közönség a világon a legnagyobb, és folyamatosan jelen van, ügyfeleink és befektetőink számára bőven elég.

Ez így, ebben a formában a kiszolgáltatott, inspirációtól megfosztott emberek óceáni-érzés pótléka. Egyben egyértelmű leképeződése annak, hogy az elit számára érhetők el a legkönnyebben azok az eszközök, erőforrások és helyek, amelyek képesek elhozni és megtapasztaltatni számukra az egységet önmagukkal és világgal. A tömegnek ezt a pótlékot kaphatják meg az elit, jelen esetben a campus-elit kegyéből. Felhasználjuk, hogy összességében tudni akarod, ki vagy, és miért vagy itt a Földön. Ez az erőforrás lesz az, ami miatt a platformunkat fogod használni. És alapkérdésnek ennek minden ember által vágyott keresését képesek voltak termékké tenni olyan módon, hogy annak működését a pozitivitás torz kultúrája hajtja előre teljes gőzzel. Bámulatosan undorító.